10 év után

Kacskaringósan folyik az élet, mint a folyó: hurkot vet, kanyarodik, bárhogyan is, de sosem egyenesen halad.  

10 év után ismét a dunaújvárosi kórházban találom magam, mindenki évtizednyi súlytól elnehezülve, lassabban és öregebben. Arra az orvosra várok, aki diagnosztizált és mondatai megváltoztatták, hogyan élem a hétköznapjaimat. Nem magam miatt jöttem, apám a betege. Az osztályon fekszik, ő is 10 év súlyától görnyedten. Az idő és a vele történtek átalakították: néhány helyen lekoptattak róla, máshol hozzáraktak, akár a folyó teszi az évek alatt.

Apám agydaganatával kicsit újraélem a cölis kezdeteket, és ez akkor is igaz, ha más kor és kór, ég és föld a kettő. Mégis, hasonló hullámokat kelt bennem a tény, hogy nincsen remény teljes gyógyulással hazakerülni és meg kell találni az új hétköznapokat.

Nem fogom megtudni milyen irányt vett volna az élete, ha a 10 évvel ezelőtti diagnózisom cselekvésre sarkallja. A cöliákia öröklődhet, és hiába a pozitív genetikai vizsgálat, a tünetek, nem akart elmenni a biopsziára, ami igazolhatta volna, hogy ő is gluténérzékeny, elutasította a szigorú étrenddel járó új életet. Évtizednyi idővel később cukorbetegséggel és egy daganat áttéteivel él, amelyek nem mellesleg az elsőszámú szövődményei közé tartoznak a kezeletlen cöliákiának. 

Az enyém más irányt vett: a diagnózis a szigorúság mellé reményt is adott, hogy lehetek egészséges és megtettem, amit megkövetelt a haza és az orvosi leírás. 10 év alatt egyszer sem hibáztam bele szándékosan a spártai étkezésbe, egyetlen félreevett falat vagy apró csalás sem volt, gigászi teljesítménynek érzem, miközben a feladat időtlen, csak közben felgyűlt benne az idő. 

Az élet hurkot vet és kacskaringózik, kezdődik minden elölről, egyúttal folyik tovább: főzni kell és enni nap nap után, miközben a díszletek cserélődnek körülöttem, kívülről alig ismerek rá az akkori életemre. A cöli a kórházon kívül játszódik, hiszen az egészségügy a diagnózis és kezelés helye, a gluténérzékenység pedig egyikben sem jeleskedik. A tünetek nem tartoznak igazán sehova, miközben mindenhova: a reumatológián keresztül a bőrgyógyászaton át a gasztroenterológiáig, kezelés pedig nincsen, pontosabban nem ott, hanem a konyhában zajlik. Én magam tudom csak megszelídíteni túlbuzgó immunrendszeremet.

A helyes életmód eredményeképpen láthatatlanná válik, miközben a szigorú étkezés örökösen jelen van. Egyszerre magányosan és közösen együtt, hiszen az ételt megosztjuk, akár az életet, nincs elszigetelt egyén, elválaszthatlanul össze vagyunk kötve. Átfolynak, egymásba futnak az események téren, időn és embereken át, ahogyan a vizek is továbbszállítják azt, ami beléjük kerül. A legmagasabb koncentrációban a közeli családtagok életébe. Új díszletek között kis kezek hadonásznak, az unokaöcsém huncut tekintetét nézem, akinek két nagynénje és egy unokatesója is diagnosztizált cöliákiával él, az ő életében is jelen lesz, ha szerencsés, csak körülötte. 

Ez az egész nem csak az enyém, óhatatlanul másoké is és a hatások messzire érnek, egészen távolra, kifürkészhetetlenül. A napokban egy budapesti kórházban egy öt éves kisfiú kapja meg ugyanezt a diagnózist. Az orvosok kérdőn néznek a szülőre, vajon miből sejtette a háziorvosa, hogy cöliákiás lehet. Az én anyukám küldte tovább, általam egy évtizede az ő életének is része a diagnózis.

Az élet zajlik, áramlik, eliramlik. 10 éve idegen testként, nagy robajjal merült el a diagnózis, mára körbenőtte az élet, alga borítja és halak játszadoznak az egykori fedélzeten. Ki sem látszik a vízből, csak rendkívüli körülmények közt, mint aszálykor a világháborús roncsok, de mégis, ott pihen a mélyben és mára elválaszthatatlanul a részem, és ezáltal másoké is.

Ez az írás a diagnózis évfordulóinak alkalmából készülő sorozat része. Itt elérhetők a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik és kilencedik év utáni írások.


Last modified on 2026-08-18