Az élet peremvidékein, a születés és halál közelében megváltoznak a fények és széttöredeznek világunk körvonalai. Az első belégzéssel felbukkan a horizont felett a napkorong és az utolsó kilégzéssel lebukik az ismert látóhatár mögé.
Az élet folytonosan kitágul és visszahúzódik, ahogyan a mellkas, születés és elmúlás örökös táncát járja. Újra és újra, az utolsó kilégzés főpróbáján veszünk részt és felidézzük az első lélegzet emlékét. A két misztikus pillanatot, mikor a végtelent az életre, az életet a végtelenre cseréljük el. Elmúlás és születés nélkül azonban nincs élet, éppen úgy hozzátartozik, mint a lélegzet.
A végeken máshogyan telik az idő: egyszerre sebes és mozdulatlan. Napok alatt évszakok vonulnak végig, a hétköznapok hiánya pedig a gondozók számára teremt újfajta hétköznapokat. Tele feladatokkal, véget nem érő listák Tetris-ével, ahol mindig túl gyorsan jön a következő elem.
A másik keze, lába és szeme leszek. A helyzetek tervezést igényelnek és speciális kellékeket: toló- és babakocsit, mankót és kismotort, pelenkát, de így is, a lépcső legyőzhetetlen hegy és a sarkok, élek örökösen leselkedő veszélyek. A falu helyett szakemberek vesznek körbe: ápolók, orvosok, védőnők. Babaillat és öregszag közt töltik életük, a szent pillanatok környékén, egyetemes és nemtelen testek között.
Baba és bácsi. Kopasz fej, pufi vagy éppen csontos végtagok, messzi világról hírt adó, hol bamba, máskor dühös grimaszba húzódó tekintetek. A civilizáltság lekopott máza alatt felsejlő mintázatok, mert nincsen beépítve, lebetonozva idejük. Nem léteznek történetek és gondolatépítmények, nincs más, csak a fény játéka a falon, a kismaci címkéje, a hangyák vonulása, léptek hangjai. Egyik háta mögött a múlt, a másik előtt a jövő, de máshol semmi. Féloldalas lét az időnk peremén.
Kitágul és visszahúzódik a mellkas, az élet. A hangokból szavak gyűlnek, aztán lassan szétfoszló mondatok. A pépekből ízek kavalkádja sorakozik fel, majd tápszerekké zsugorodó ételek. Az élet ahogy adja, úgy vissza is veszi ajándékait: az embereket, helyeket, ruhákat és végül a test által betöltött teret.
A születés és elmúlás egymásba fonódik, mint az évszakok, a folyók, a városok nappali és éjszakai élete. A pillanatokhoz pedig folyamatok vezetnek, mert a tél benne van az első hidegebb nyári fuvallatban és a tavasz már ott mocorog a hó alatt. Valahol most is lefele tart, míg máshol felbukkanni készül a Nap.
A hétköznapok emberei pecsétes papírokkal ragadják meg az első és utolsó lélegzetet, hideg adatokat szúrnak az élet áramlásába, elnevezett hely lesz és számokba csomagolt idő. A közelben lévő lélek is kiszakad a megszokottból, új kezdetek és végek jönnek. Nem leszek másnak gyermeke, egyedüli felelőse életemnek: igen. A másik anyátlan időket zár le és felelőse egy másiknak az életben: igen.
A naptárba karika kerül, folyik minden tovább és az évszakok lélegzetvételei visszahozzák az évfordulókat, gyertyák lángja világítja meg a halványuló emlékeket.
Emelkedik majd süllyed a mellkas és közte egy rés, a résben tágasság van. A gondolatok közt, az alvás és ébrenlét határán, a felhőkön át, a kezdeten és végen túl, mozdulatlan égként ott a végtelen.
A változás állandó, a pillanat örök.
Last modified on 2026-03-17