Az időtlenség óceán-mélyéből halvány derengés húzza a felszín felé. Ütemes duruzsolás, áramló folyadékok lüktetésének hangjai. Végtagjai szelíden, különböző irányokba lebegnek. Egy testbe zárva úszik, ami életben tartja és életet ad neki, határain túl az ismeretlen.

Tudata lassan tisztulni kezd. Információk és teendők úszkálnak be, miközben átlépi az alvás és ébrenlét terminátor-vonalát. Villogó jelek és vezetékek indája váltja a sötétséget. Első lépéseit levegőben kalimpáló lábakkal teszi meg. Mintha egy hosszú alagútban haladna. A kupolához úszik, ahol könyöke mellett kontinensek bukkannak fel, ujjai közt milliós nagyvárosok fénye kandikál.

A távolság egy másfajta közelséget teremt.

Szeme sarkában hurrikán járja lassú, pusztító keringőjét. Lépéseit szelek vezetik, a meleg vízfelszín pedig energiával buzdítja. Később folyók nyújtóznak előtte, mint kiterített kígyók.

Hiába sorakoznak neve mögött címek és kitüntetések, hiába dobták ki repülőgépekből, zárták sötét barlangokba és préselte mellkasát a megnövelt nehézségi erő. Semmilyen kiképzés sem készíthette fel az eléje táruló látványra.

Előtte a ragyogó, csodálatos, de egyben sebezhető golyóbis, amin az életet csupán egy vékony hártya védi. Olyan ebben a pillanatban, mintha mozdulatlan lenne, de tudja, hogy akár az emberi testben, zsizseg rajta az élet. Vér helyett víz és szén áramlik, évszakok és ciklusok követik egymást. A fent töltött idő során sejtek születnek és halnak el, akárcsak odalent az életek. Egy idő után minden kicserélődik rajta és rá sem ismerni, pedig a felszín alatt változatlan. Árkok nyílnak, tengerek zsugorodnak, folyók és szelek koptatják a bőrét.

A nézőpont dönt arról, hogy mit tekintünk egységnek. A lakónegyedek, városok vagy a kontinens pereme jelöli ki? A sejtek, szervek vagy rendszerek jelentik a végállomást? Innen nézve, a nappali fényben sütkérező Földön nincsenek határok, amelyek elkülönítenék a teret.

Minden elválaszthatatlanul egy.

A fejében is mesterséges szakaszok vannak: tanulmányokra, mérföldkövekre, emberi kapcsolatokra osztva egyetlen, ragyogó élete. Az elme történetekkel jelöli ki határait, a pillanat végtelenségét önmaga biztonsága érdekében, hogy legyen valamilyen kapaszkodó. Fent és lent, kelet és nyugat.

Neszek tűnnek ki a zümmögő alapzajból, a legénység ébredezésének hangjai. 90 percenként új napfelkelte köszönt rájuk, de nekik most kezdődik a kijelölt reggelük. Indul a napjuk, a Nap állandó jelenlétében, mert tér nélkül idő sincsen. Értekezletek, listák és teendők következnek, felparcellázva és beosztva éber tudatuk, álmaikba húzódnak vissza vadonfoszlányaik.

Nyugalmas magányától búcsúzva a Földre tekint, ahol minden most zajlik: eső, mennydörgés, tenger morajlása, emberek tömegétől roskadozó stadionok hangorkánja, benne a gravitációval dacoló, kapuba tartó labdával. Ott vannak a betonba öntött falak, melyeket öltönyös férfiak tollvonása tologat arrébb és ott van az, akiből a világra bújt elő.

Valójában bármi, ami vele valaha megtörtént vagy megtörténhet, egyszerre zajlik, lent a Földön. Szerelem és csalódás, reggel és este, öröm és harag, tél és nyár, vihar és verőfény.

A semmiben lebegő bolygón, ami életben tartja és életet ad neki, határain túl az ismeretlen.

Jelen írást Kapu Tibor ISS látogatása és az Orbital című, Booker-díjas regény inspirálta.

Last modified on 2025-11-03