Nemrég összefutottam egy régi ismerőssel, akivel ahogyan az ilyenkor lenni szokott, címszavakban megosztottuk az eltelt évek történéseit. Csak utólag vettem észre, hogy a lényegre szorítkozó mondatokban nem szerepelt a cöliákia. Meglepődtem, hiszen egyes időszakokban életem középpontjában volt a diéta, de úgy tűnik mostanság mellékszereplővé vált identitásom színpadán.

Nyolc év alatt új terek nyíltak, terebélyesedtek, a diagnózisra megannyi réteget pakolt az idő. Minden feladat, főzés és speciális étrend ellenére. A cöliákia olyan, mint egy régi ex, akinek a látványa már nem kavar fel, jelenléte inkább közönyt és érdektelenséget vált ki belőlem.

Az évforduló azonban a rétegek közüli kibukkanásként, tanúhegyként újból és újból bekövetkező találkozás a történtekkel. Emlékplakett és tábla az időben, ami előtt megállok és átölelem az éveket. Egyik kezem a diagnózis napján, a másik a 8 évvel későbbi jelen vállán. Az évforduló ez; néma ölelés, ahol a szavak olyanok, mint a lyukacsos tésztaszűrő a csap alatt: kifolyik köztük a valóság.

Néha ez a csend többet mesél, mint a szavak.

Hiába is próbálom közrefogni velük a mozduló mozdulatlan. A folyamatot, mely során a főszereplőből háttérben megbúvó statisztává vált a cöli, miközben a máshogy étkezés tapasztalata levakarhatatlanul velem maradt. A nyolcadik évre ráadásul előlépett a korábban ritkán látható bátorság, miáltal sok új helyen étkeztem. Olyan éttermekben, ahol nem tudják garantálni 100 %-osan a gluténmentességet és régebben eszembe se jutott volna betérni. Ugyanakkor továbbra sem fogyasztottam gluténtartalmú ételt és elérhetetlenek a hagyományos pékségek. 8 év után más helyek kerültek előtérbe és távolivá vált egykori önmagam, ami nosztalgiát ébreszt bennem a régi idők iránt. Megszépül a kezdeti küzdelmes időszak, amikor egy feladat, a főzni tanulás lebegett a szemem előtt és a cöliákia jelenléte minden mást elhalványított. Az addig ismeretlen kihívás célt és értelmet adott az életemnek és még nem vált unalmas rutinná.

Az eltelt évek megváltoztatták, átalakították belső tájaim, ahol egyszerre van jelen örök mozdulatlanságban a diagnózis pillanata és a tovább robogó idő változásai által lerakott rétegek, amelyek most is formálják, alakítják a felszínt. A jelen megváltozott nézőpontja húzza magával a többi idősíkot is: a múlt már nem elveszett Kánaán és a jövő sem bizonytalansággal kikövezett ösvény. Ez a fajta megvilágítás nem valamifajta bölcsesség, csupán az évek múlásának elkerülhetetlen hatása.

Nyolc év hosszú idő, nagy tömeg. Morzsái sincsenek a régi, gluténos életemnek és a kezdeti küzdelmeket is félrelökik az időközben megnyíló új terek, de a mély sok mindent rejt, köztük kincseket. Felhalmozott tudást, átalakuló tapasztalatot, olyan dolgokat, amelyek magam és mások számára is hasznosítható erőforrások.

Itt állok most, ezen a ponton, alattam a történések felhalmozott nyersanyagai. Nem tartanék ott ahol, ha mindazon eseményekkel tömött évek nem épültek volna be, elválaszthatatlan részeimmé válva, hozzáadódva a nagy egészhez, amelyet nem tudott elhalványítani semmilyen esemény. Mert a szavaknál, gondolatnál és diagnózisnál nagyobb az élet, amely akkor is robog, ha nem mozdulok, a változás teremtette új tájak felé.

Ez az írás a diagnózis évfordulók alkalmából készülő poszt-sorozat része. Itt elérhetőek a második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik és hetedik év utáni írások.

Last modified on 2024-10-01