Látom a völgyből a télbe nyúló bérceket,

a magasból a szántók, mezők pettyezte földeket.

Látom nagymama szemében a csintalan gyermeket,

újszülöttben az évek tapasztalatát érlelő bölcs öreget.

Nyár közepén a vacogtató telet,

a hideg szürkeség alatt közeledő tavaszi színeket.

Látom a napfényben megcsillanó éjszakát,

és a csillagok közt felsejlő hajnal pirkadatát.

Látom az érkező mellett elsuhanó életet,

felhőkben a kék eget, az elbillenő mérleget.

Szélcsendben a feltámadó szelet,

a hétköznapot s az ünnepet.

Látom a kiszámított rend mögött húzódó vadont,

csillogó, új termékekben szeméthalom.

Látom a tengerbe torkolló forrást,

a fáradt csendben végződő mulatást.

A nyugalom közé beszűrődő félelmet,

a szilárd part mellett imbolygó nagy vizet.

Látom a mozdulatlant, a rohanó éveket,

a sors keze nyomán cserélődő szerepeket.

Változásban megálló örök pillanatot,

amely egyszerre pusztít és teremt szép új napot.

Last modified on 2024-08-13