A július az állatos írásoké. Elsőként az elefántokról készítettem egy rövid történetet, amit viszont nem publikálhatok, mivel kiválasztották egy novellapályázaton és hamarosan megjelenik egy antológiában.

Elefánt helyett most egy kutya a főszereplője a novellának, amely írás szomorú apropóból született. Pár napja Mézgát, tesóm első kutyáját el kellett engedni. Emlékére készültek az alábbi sorok:

Őszi este van, hűvös szél fúj, elvitte a nyár illatot az évszakok örökös körforgása. Egyetemista vagyok, Mézga pedig fiatal, fáradhatatlan foxi. Módszeresen megcsonkított plüssállatok közt trónol és a további károk megelőzése érdekében úgy döntök, leviszem sétálni. Az utak kihaltak, a járdát az utcai lámpák halvány fénye világítja meg. A póráz megfeszül, a másik végén nyughatatlan, élettel teli energia húz. Rápillantok a barna szemekre, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megindulok és futni kezdünk. A fülei viccesen lobognak miközben kergetnek minket a száraz falevelek. Nincs semmi a világon csak mi ketten, semmi sincs csak a boldogság.

Így futjuk be a környéket az éjjeli lámpaként világító hold alatt, háttérben az alvó óriásként elterülő Mecsek súlyos tömege.

Futunk, futunk és elfut az idő. Rossz szobrászként átalakítja a testet: elvékonyítja a kutyalábakat és apró barázdákat váj az arcra. Lassul a tempó, a futásból séta lesz, majd bicegés és végül bénultan fekvő kutyalábak. Mozdulatlanok, pedig egykor rugóként lőttek ki az esti vacsora előtt és ütemesen tempóztak a Balatonban. Lelkesen keresték a fák tövét, hogy megüzenjék a világnak: itt vagyok! Most élettelenül fekszenek az ágyon, az erdő és a mező univerzuma a matrac négy sarkára zsugorodik. A sok izgalmas szag a levegőben, a szökőkút, amely ugatás nélkül nem létezik, mind eltűnnek az időben.

Ahogyan a távolság átfesti a tájat, úgy az évek az életet. Nem vagyok többé már albérletben lakó egyetemista és ő sem fiatal, zabolátlan foxi. Az emlékezetemben viszont őszi este van és együtt száguldunk a kertek alatt. Futunk, futunk, ahogyan az idő, addig amíg végül ő máshol futkorászik: végtelen tájakon, ahol remélem nincs semmi, semmi más csak a boldogság.

Viszlát Mézga!

2010-2024

Last modified on 2024-07-30