Egy csőtöréssel egybekötött lakásbeázás sok teendővel jár, a versírás jellemzően nem tartozik közéjük.

Mégis, nekem ez az esemény “inspirálta” első versféleségemet.

Vers a robajról

Robog, sebesen fut a folyó,

elmos konyhát, lelket, parkettát,

szívünk szétfolyó

vantalan vacogás.

Szétesik a történet, szerteszét töredékek,

írhatunk mindent újra, ha utolért szívünk,

hosszú kocogás.

Történetet a biztonságról,

hogy akármi, akárhol,

nem eshetik.

Túlélhetó és összerendezhető,

érthető az a nagy valami amiben élünk,

s úgy hívjuk: a létünk.

Szavak kerítése veszi azt körbe,

gondosan lerakva, mint parketták darabja.

Mit időnként elmos az élet,

s vele elveszik a történet,

majd a pusztulás helyét átveszi az építkezés.

Újra kisüt a Nap, utat tör az élet,

felszárad a fájdalom.

S lám kérded: hol itt a lényeg?

Hisz mindannyian itt vagyunk e sáros földgolyóbison,

hol néha a víz az úr,

máskor a napfény melengeti azt a nagy forgatagot,

melyben mind nagy buzgalomban,

mint vásári forgalomban

körforgásban táncolunk.

Nincs tanulság, csak vanság,

mi történhet megtörténhetik.

Az élet nem hagy hidegen,

mint távoli idegen,

kopogtat világunk lécein.

Ajtót nyit az agy, később a szív,

mely aztán egyszer csak utoléri magát:

célba ér a hosszú kocogás.

Idővel megszilárdul lábunk alatt a talaj,

történetek pallóival.

Last modified on 2024-03-03