Lassan nyolc éve a diagnózisnak, múlnak az évek, folyamatosan távolodom a kezdeti időszaktól, ami tele volt az ismeretlennel és a diéta tanulásával. Innen nézve vannak dolgok, amik erősebben megragadtak emlékezetemben, mások jelentősége halványodik, mossa ki őket az idő. Elvégre az, honnan nézek valamit, meghatározza azt, hogy mit látok belőle.

Most tisztán látom a diagnózis véglegességét, amit talán a legnehezebb elfogadni és azt a hirtelenséget, ahogy kiderült a cöli, mindenféle előzetes ismeret, felkészülés és a búcsú lehetősége nélkül. Mikor még nem tudtam, hogy a cöliákia és a gluténmentes szavak egy életre elkísérnek és előbbiről azt gondoltam, hogy valamilyen egzotikus bőrbetegséget jelöl. Talán a fogyasztói társadalom termékének is tekinthető probléma-megoldás-túllépés mentalitással mentem neki a feladatnak, azzal a vággyal, hogy vissza lehet térni a régi kerékvágásba. Ezt a minap egy ismerősöm használta az egészségügyi beavatkozása után. Kis híján rákiáltottam, hogy “Hékás, milyen régi kerékvágás?!” Ilyen nincs, persze új nyomok vannak, ahogy halad az élet, de az már sehogyan sem az, mint régen.

Valójában a változás folyamat, ahol az instrukciók találkoznak a valósággal. Néhány oldalnyi feladat, amit az orvos átnyújtott és szélnek eresztett, hogy akkor innentől így, az velem maradt nap, mint nap, úton-útfélen.

Aztán a másik dolog, ami ilyen távolból sem változott az a máshogy étkezés magányossága, ami elkísér az új nyomokon. Amit nem csinálhat helyettem más. Főzhet, de nem figyelhet. Elém rakhat, de nem rághat. Nincs orvos, gyógyszer amire támaszkodni lehet és ez így van rendjén és ez így nehéz. A környezet gyakran a probléma-megoldás-túllépés szemüvegén keresztül néz és valahogyan el akarja sikálni a folyamatot, sürget, hogy térjek vissza oda, ahova nem tudok. Ez a mentalitás is itt ragadt velem, de már kevésbé terhelő.

Valójában a sosincs vége érzéssel küzdenek ők, mint én, csak máshogyan és más nézőpontból. A cöliben a vanság állandó, a hozzáállás változó, hullámhegyekkel és völgyekkel tarkított utazás befejezés nélkül.

Innen a távolból különlegesnek tűnik az a messzi távol, az új étrend kezdete, amikor nagyon akartam javulni és valami célt elérni, amit leginkább a felszedett kilókban határoztam meg. Ma már talán lassítanék, időt hagynék arra, hogy mindezt átéljem. Különleges időszak volt, hiszen valami eltűnt, miközben az új élet még nem szilárdult meg, mint lakásfelújításkor az üres, lecsiszolt fal. Csupaszon, mindenféle feleslegtől mentesen, ugyanakkor lehetőségekkel telve. Nehéz, fájdalmas, de egyúttal mégis felemelő állapot.

Agyam az évek alatt új utakat szántott a sok ismétlésen keresztül távolivá téve a diagnózis kezdeti ismeretlenségét. Innen úgy tudok rátekinteni, mint valami régi eseményre, ami idővel kicsit talán megszépül, nosztalgikussá válik, ahogyan veszít élességéből.

Ma már a cölis lét a megszokott kerékvágás, ez a régi és ez az ismerős. Nem ott vagyok, ahol voltam, de jól van ez így, az életben amúgy sem lehet igazán visszatérni egy-egy pillanatba. Közel s távol, a tapasztalat elválaszthatatlan részem, beépül, épít, hozzám tesz, hiába fedik el a történések új rétegei, ott van és ez így van rendjén, így van jól.

Last modified on 2024-02-24