A szürke, félhomályban lévő folyosó éles kontrasztban áll a külvilágból beszűrődő fényekkel, a színekben és madárdalban gazdag világgal. A szorongás szürke ködlepelként telepedik ránk, miközben várakozunk. Június eleje van, spárgaszezon, BL-döntő és természetesen az egyetemi záróvizsgák ideje.
A csendet egy ideig csak az óra ütemes kattogása töri meg, majd fokozatosan egyre növekvő alapzaj társul hozzá, ahogy gyűlni kezd a tömeg. Úgy áramlanak be az emberek a bejáraton, mint amikor palackból öntik ki a vizet. Elsőként csak a messziről érkezők cseppjei, aztán hullámokban meg-meglódul az emberáradat, végül a befutó későkkel apad el az érkezők özöne.
Sok ismerős arcot látok, néhányukhoz nevet is tudok társítani. Velük együtt koptattam ezeket a padsorokat. Akadnak bőven ismeretlenek is, róluk fantáziám tölti ki az információhiányt, a benyomásokból eposzi jelzők születnek. Sápadtlány, mackónadrágos srác, és persze az elmaradhatatlan telefonálós. Laza és hanyag testtartásával üzeni a világnak, ő márpedig nem fél. Igen, megették az összes babot…Ronaldo volt a legrosszabbul…miért, kiről nevezzem el őket, politikusokról?…nem az, anya, hanem a brazil Ronaldo, tudod a kopasz…- hallgatok egy mondatfoszlányokból kibontakozó életet.
A bejáratnál a portás egy hátizsákos férfit próbál útba igazítani: magának nem itt, hanem a nyolcas épületben van jelenése, hangzik a távolból. Menjen ki a kapun és forduljon balra, látni fog egy nagy felállványozott épületet, ott keresse meg a B lépcsőházat, előtte szoktak a fiúk cigizni. A lift most nem működik, a második emeleten aztán talál egy sárga ajtót, attól az ötödik kilincs a muskátlik felé. A hátizsákos úgy néz rá, mintha azt mondta volna, hogy mássza meg a Mount Everestet. Palack nélkül. Az északi oldalról. Végül a portás tekintete megenyhül. Mielőtt elindulnának felém sandít, innentől sápadtlány az én felelősségem.
Előttem egy nagy csapat vonul végig a folyosón, professzorok, akiket a hátuk mögött csak a vezetéknevükön szólítunk, akárha focisták lennének. Másik liga, más téttel, de itt is vannak sztárok, akikre félistenként tekintenek. Erényük tudás és emberség. Jelenésük kizökkenti a tömeget, aztán a szemek visszamerülnek a telefonokba. Nekem marad a bámészkodás, nem tudok koncentrálni, folyton megzavar a rendszertelenül nyíló ajtók hangja. Körülöttem is készenlétben várakoznak, tekintetükben megcsillanó folyosói fohász.
Egyszer csak egy szemüveges hölgy szólít meg, szabad-e a hely, ideülne mellém. Persze, én is oda várok, már bent van a bizottság. Értékes információk cserélnek gazdát, kinek milyen a stílusa, mire lehet számítani. Aztán méltatlankodik egy sort az útfelújítások miatt. Valóban az egész város egy nagy akadálypályává változott a nyár beköszöntével. A sima és hibátlan felszínt gépek vágják, darabolják, mint egy sebész műtét közben a bőrt. Vajon a test is elbír annyit, mint az újból és újból felhasított aszfalt? A munkagépek pedig, akár az egzotikus bogarak. Nevük ismeretlen és fogalmam sincs mire szolgál az a sok nyúlvány és csáp.
Várunk, várakozunk, együtt vagyunk egyedül. Köröket ró a nagymutató, legkisebb testvére pedig másodpercenként mond ítéletet felettünk. Aztán egyszer csak a nevemre ocsúdok fel. Végre bejuthatok az ajtón, ami mögött máskülönben tartósan csak tíz évnyi tanulás után lehet megtelepedni. A neonfény csendje fogad aztán minden lelassul, de közben mégis olyan gyorsan történik. Kérdések és válaszok pattogó egymásutánja. Mondatok, amelyeket aztán éhes halak módjára cincálnak szét gondolataim. Pötyögés a billentyűzeten, tisztítószag, egész kávégyűjtemény a sarokban, annyi, amennyit még egy újhullámos kávézó is megirigyelhetne. Részletek, amelyek akaratlanul is beleivódnak az emlékezetembe.
Néhány perc múlva ismét a folyosón állok, fogom az ajtót a következőnek. Megkönnyebbülten, de kótyagos fejjel távozom. Első dolgom üzenetet írni az eredménnyel, mert tudom, várakozásom óráiban családtagjaimnak évek teltek el. Félévig nincs több jelenésem, pötyögöm. Kifelé menet úgy vetem le a vizsgadrukkot, mint egy téli kabátot és megindulok a fény felé.
Biccentek az időközben visszaért portásnak és kilépek a nyüzsgő, eleven világba. A balomon márványtábla hirdeti, Országos Onkológiai Intézet, másoknak Kékgolyó, rákkórház. A nap sugarai nyaldossák az arcom miközben visszakapja kontúrjait a világ. Először lassan majd határozott léptekkel elindulok, beleolvadok a tömeg áramába, cseppként a hétköznapok sodrásába.
Last modified on 2023-11-05