Budapest zötyög a hátam közepén. Máskor a zsebemben lapul, de az is előfordul, hogy feldúlva keresem a holmim között. Valójában a személyi igazolványom hátulján kap helyet a bal felső sarokban. Ott születtem, így a betűk életem végéig összekötnek vele, hordozom magammal a város nevét. Máskülönben nincsen közöm hozzá, csak a világra jövetel. Az ok veszélyeztetett terhesség, ikerszülés, ennek következtében testvéremmel egy fővárosi kórházban landolunk. Közel a Dunához egy olyan intézményben, amely azóta már nem létezik. A folyó viszont jóbarátom maradt, jelenében lubickolok.

Persze mégis van valamennyi közöm hozzá, hiszen közel egyórányira nevelkedtem egy szürke iparvárosban, amelynek idővel más színeit is megismertem. Rendszeresen feljártunk innen a fővárosba, mintha legalábbis Budapest valamilyen emeleti lakás lenne, de mindenképpen más szférában mozogna. Akár egy híres ember, akiről mindenki hallott és egyszer úgy is útjába akad, de valójában igazán közelről annyian ismerik, mint bárki mást.

Számomra akkor, gyerekként a város az omlós pogácsát jelentette az Operaház büféjében meg a földalatti közlekedést saját szélfajtával, a metróhuzattal. Turisták áradatát, akiket idegen szavak lengtek körbe. Külföldi vendégeket a lakhelyemen akkor hírből sem ismertünk. A kisváros és nagyváros közti különbség ez: az egyikben sok ember idegen, a másikban kevés idegen ismerős. Aztán később, mikor repülőre ültem ugyanúgy Pest felé vettem az irányt. Mert ahogy a születésnél is, ha egy igazán távoli világba akartam csöppenni nekem ezen a városon keresztül vezetett az út.

A betűk most mégis Budapest felé zötyögnek, ütemes zenét szolgáltat hozzá a vonatzakatolás. Távoli városból tartok a főpályaudvar felé, utak és sínek hálózata pumpálja felé az emberáradatot. Gyerekkorom élményei, mint kavicsok lapulnak emlékezetemben, egy-egy néha felbukkan tudatom partján. A település időközben megváltozott, ahogyan én is. Mióta munkaügyben hetente látogatom, másfajta árnyalatait mutatja. Észrevették, hogy egy várost megismerni olyan, mint egy embert? Először csupán felszínes benyomások érnek róla. Annyi, ami a külvilág szemében megcsillan. A látványosságok, elnagyolt vonások. Aztán idővel már nem csak az idegen szemével látom. A hétköznapok, a közelség újabb és újabb részletekkel gazdagítanak. Lassan, idővel pedig megszületik az én városom.

Lesznek kedvenc útvonalaim és olyanokat is megismerek, amelyeket aztán igyekszem elkerülni. Felfedezem, hogy Budapest belvárosa olyan, mint egy tini, aki mindenáron a divatot szeretné követni. Úgy akar kitűnni a tömegből, hogy közben hasonlít rá, de közben elveszik az egyénisége. Olyanná válik, mint a többi nagyváros, humusz-bárral és emeletes buszokkal. Aztán lesznek saját helyeim, kedvenc kávézóm, könyvesboltom. Benne emberek, akik a város tényleges szövetét alkotják. Idővel megtanulom melyik lépcsőn kell feljönni az aluljáróból, átutazókat igazítok útba. A látáson túl pedig illatok, hangok és villanások. A hely szuszog a fülembe, máskor pedig ordibál. Szirénahang, kéregetők, zenefoszlányok, dudaszó.

A város betűi zötyögnek a hátam közepén, de Budapestet már nem csak tintanyomok formáznak meg egy hivatalos iraton. Egy másik szerv közelében is ott lapul a mellkasom bal felén, valahol a szívem tájékán.

A fenti írás a 2023-as Litera “Budapest Főpályaudvar” címmel meghirdetett nyílt novellapályázat 11 kiválasztott alkotás közé került.

Last modified on 2023-10-15