Akinek cöliákiája van, egy plusz napot számontart az évben. A diagnózis idejét. Nekem szeptember 16-a a jeles nap. Bekarikázva találom a naptárban, mellette egy hatos szám. Hat éve már, hogy speciális étrendet folytatok.

Egyszerre veszik a távolba, ugyanakkor továbbra is jóval több részletre emlékszem abból a 24 órából, mint sok elmúló, jeltelen napból. Napsütés, hűtőnyitások, pötyögés a kórházi gép billentyűzetén. Csupa jelentéktelennek tűnő részlet. Ma is címkét olvastam az élelmiszerboltban és ez onnan indul, attól a 16-i dunaújvárosi péntektől. Egy pillanat életnyi kihatással.

Emlékezem, de ha az agyam helyett a szívemnek kellene beszélnie, csend lenne. Az elmúlás és születés csendje. Szent pillanat, ami valaminek a végét, másnak pedig a kezdetét jelöli. Kicsit olyan, mintha iskolát kezdenék diplomázás és célszalag nélkül. Vajon hol tartanék, ha az a péntek is halkan tovasuhant volna? Mi lenne velem a tanultak nélkül? Hogyan tudott volna mindez ennyit adni, ha máshonnan nem vesz el?

Nemrég szóba került pár emberrel a cöliákiás étrend. Egyiküket az ragadta meg, hogy nem ehetek mindenféle Milkát. Azt mondta, ő biztosan nem bírná. Bájos feltételezés, hogy a csoki a legnagyobb veszteség. Minden étel rekonstruálható, vagy ha nem, hát megszagolható. Az illat pedig előhívja az emlékeket. Valójában ennél több, a szabadság veszik el. Az, hogy bármikor és bármit lehet enni. Akinek nincs ilyen tapasztalata, nem értheti és ez így van rendjén. Mégis, mennyi értéket találhatok az ennivalókon és szituációkon felül! Úgy tűnhet néha, hogy bizonyos dolgok nélkül megszűnik az élet, de ezek többsége csak körülmény, máz, felesleg. A tartós értékeket nem egy tányéron kell keresni.

Milyen hat év után az étrend? Rutin, sok hétfő reggel. Ennyi idő elteltével a cöliákiás élet olyan, mint egy hosszabb házasság. Amikor már elmúlik az újszerűség varázsa és óhatatlanul hullámzásnak indul a kapcsolat. Ahhoz, hogy kedvem legyen főzni, izgalmassá és érdekessé kell tegyem azt. Szükségesek az új alapanyagok, kísérletezések, a különlegesebb fűszerezés. Könnyen elfogy az ihlet és időszakos receptválságok ütik fel fejüket, amikor tanácstalan vagyok abban, mit is főzzek másnapra.

A gyakorlás miatt azonban mára különbözik a hangsúlya annak a mondatnak, hogy elhíresült a főztöm. Ezt kétféle módon lehet kijelenteni. Az egyik asztalától menekülnek, a másikéhoz vonzódnak a vendégek. Remélem, inkább az utóbbihoz tartozom. Mester viszont nem leszek. Profi, aki gyorsan összeüt valami finomat és még csillogó tisztaságú konyhát is hagy maga után. A főzés és a mosogatnivaló olyan, mint a nappal és az éjszaka. Amíg a Föld forog, kéz a kézben járnak egymással.

A munka mégis tapasztalatot szül. Ami távolról egyszerű mozdulat, valójában részletek hada. A rengeteg könnyen elérhető információ azt az illúziót adja, hogy a tanulás csak egy gombnyomás. A figyelem azonban véges, ahogy a gyomor is, hiába utalnak erre a reklámok és mutogatják magukat az élelmiszerbolt roskadozó polcai. A karnyújtásnyira lévő adathalmaz még nem tudás. Valójában csak akkor érthető meg, mi van a legegyszerűbbnek tűnő munka mögött is, miután jobban megismertem. Nem csak a múltnak, de a haladó szintnek is feneketlen a kútja és aki a felszínről tekint rá, nem láthatja igazi mélységeit.

A főzés kétkezi teremtés. Kevés tevékenység maradt a hétköznapokban, ami néhány óra alatt elemeiből összeállítható és létfenntartásunkat szolgálja. A mindennapi dolgaink, ruha és hajlék sem a mi munkánk eredménye. Bejárhatatlan és befoghatatlan a tér és idő. Gépek visznek rajtuk keresztül: láb helyett autó, hangos szó helyett telefon győzi le a korlátokat. A főzés viszont itt maradt, az íz-legó, mint ősi mementó.

Hat év után már nem kiemelkedő szikladarab a diéta, lecsiszolt dombbá szelídült, amit az alkotómunka, a főzés koptatott le. Habár nem tornyosul előttem fenyegetően, az egyensúlyt azonban ezen sem könnyű megtartani. A feladatom úgy vinni a kötött étrendet, hogy mégse ez határozza meg identitásom. Most könnyedebb vagyok, de talán nem könnyelmű. Távoli a rosszullét rémképe és 10 kilóval nehezebben a kiszáradás sem fenyeget úgy - szelídült a feladat.

Az élet pedig kárpótol. Ma epres Milkás tortát ettem egy győri, gluténmentes cukrászdában. Olyan íze van, mint emlékeimben az igazinak. Győzelem? Csupán egy másfajta pillanat. Nem a visszakapott íz a fontos. A nyereség a tapasztalatban lakozik.

Hat év…az évek gyűlnek, mint polcomon a könyvek: gyorsan és észrevétlenül, kis idő után már egyiket sem igazán tudom számontartani. Egy pillanat életnyi kihatással, amely elvesz és közben ad egyedi élményeket. Régi asztaltársaság helyett új embereket, hatalmat mivel segíteni lehet. Szavakat, cetlikre firkantott recepteket, de bárhogyan is szelídül a feladat, velem marad.

Szeptember 16. Jeles nap, ahol a szív elnémul. Szent csend, mi elmos, egyben új életet teremt.

Ez az írás a diagnózis évfordulók alkalmából készülő poszt-sorozat része. Itt elérhetőek a második, harmadik, negyedik és ötödik év utáni szövegek.

Last modified on 2022-09-20