Dunaújváros sokak számára egy szürke iparváros, előttem azonban más színei is megmutatkoznak: zöld, sárga, kék, fehér, barna, fekete, narancs.

Gyermekkorom helyszíne. Kiskorom hangulatát őrzi, hiába nőttem meg és látok be a kerítések felett. Ahol a világ hatalmasnak tűnt, egy szemnyit mára is megőrzött egykori nagyságából. Ezt a helyet laktam be az időszámítás előtt, amikor a pillanat még nem töredezett szét órákra, napokra. Mindezeket a felnőttek világa hordozta.

A város és lakói gyermekkorom megfakult tanúi. Osztályfőnök, fociedző, pótmama, hittantanár. Kisatírozta őket az idő. Megöregedtek, elköltöztek vagy sírok alatt pihennek, bennem viszont úgy élnek, mint a ‘90-es évek végén. A helyet az emberek teszik élővé. Nélkülük a város csupán üres díszlet. Hasonlóan a csontvázhoz: szerkezet szív nélkül. Mert az az otthon, ahol nem telik el egy óra két köszönés között.

A város maga is, mint egy ember, folyton változik. A régi játszótér elemei eltűntek, a homokozót benőtte a fű. A békás szökőkút viszont továbbra is működik. Ma már brekegő vízköpői, amelyekre egykor felmásztam, a térdemig sem érnek. Az óvoda kerítéséről lekopott a festék. A könyvtárban megállt az idő. A földből új helyek bukkantak elő, utak és körforgalmak szalagja. Gyermekkornyi idő alatt felépülő katolikus templom és stadion. Elbontott telefonfülkék, újságosbódék. Kisboltok üresen kongó helyiségei. Különböző korszakok jövő-menő szereplői.

A látványos elemeken túl: illatok, hangok, villanások. Ezek a leírhatatlan fizikai benyomások tartoznak hozzá a várossal való tapasztalatomhoz. Duna-illat, Vasmű-hang, a hely szuszog a fülembe. A település egy személy, akivel élő kapcsolatban vagyok, mikor rendszeresen látogatom. Időnként nem egyedül keresem fel, ilyenkor más fénytörésbe kerülnek bizonyos részei. A turisták, bárhol is járnak, a felszínt látják. Értékes benyomásokhoz juthatnak, mintha valaki bemutatkozna nekik, de igazán, mélységeiben senkit sem lehet megismerni a futó pillanatból. Sem embert, sem várost.

Néha pedig, ha egy-egy hónap kimarad, olyan lesz a hely, akár egy régi barát, akinek rácsodálkozunk az ősz hajszálaira. A ritkuló találkozások felnagyítják a változás keze nyomát. Ami a lakosoknak napi tapasztalat, ilyen-olyan felújítások, átalakulások, a látogató szemének egy pillantásba sűrített felismerés. Miután elhagytam a várost, a hétköznapok szövedéke lassan kifakul, lyukacsossá válik és kipotyognak belőle az ismerős arcok, nevek. Távolságot váj közénk a máshol töltött idő. Csak egy helyen lehet élni a mindennapokat és én már egy másik városhoz tartozom.

Azonban vannak olyan helyek, amelyek mindig is kettőnk közt maradnak. Az elpusztult kölyökcica sírja a magas-parton. A tisztás, ahol örökre elszállt kedvenc papírsárkányom. A salakos pálya, aminek nyomát bal térdem forradása őrzi. Ismerős zugok és olyan árnyalatok is, amelyeket a település rejtve őriz előttem. Minden találkozás egyedi festményt alkot, ahol saját színeink keverednek és állnak össze egy megismételhetetlen képpé. Ez az alkotás pedig bennem él. Köztem és a város között létrejövő kavalkád, melyek kifejezéséhez a szavak elégtelen, szürke eszközök.

Ugyanúgy, ahogy az embernél, a város vonásai is hol idegesítőek, hol vonzóak. Ami csendes, lehet unalmas. Biztonságos vagy egyhangú. Zöld vagy kopár. Szögletes vagy letisztult. Nem csak a beton, a környezet is történeteket hordoz. A fenyőfák, amiket kapunak használtam a focizások során. A bal kapufát azóta kivágták. Jegenyesor, szabadtéri rajzóráink modelljei. Egy ezüstfenyő a ház előtt, amihez rendszeresen elzarándokoltam, a természet oltára. Zöldellő domb, ami fehérben a kedvenc szánkópályámmá változott. A Duna pedig…olyan, mint egy hűséges jó barát: mindig ott találom és közelében ismerős megnyugvás fog el. Jelenében lubickolok.

A bölcsőtől távolodva különböző világokkal kerülök kapcsolatba. Friss benyomásokat szerzek, de viszonyítási pontom marad ugyanaz. Újabb városokat ismerek meg, úgy, ahogyan embereket. Először annyit tudok róluk, amennyi a külvilág szemében megcsillan - néhány elnagyolt vonást, a látványosságokat. Aztán idővel már nem csak a főtérről tudom beazonosítani. A hétköznapok, a közelség tapasztalatokkal gazdagítanak. A megismerés egyet jelent a részletek felfedezésével. Találok kedvenc útvonalakat és lesznek olyanok, amelyeket majd igyekszem elkerülni. Látok különböző arcokat, árnyalatokat, túl a felszínes benyomásokon. Gazdagabb lesz a kép, megszületik az én városom. Bár egy idő után kiigazodok benne, közben mégis újabb és újabb rétegeket mutat meg. Mennyi árnyalata van egy városnak!

Szülő a város, mert világképet ad, mint a felmenők. Valaki aztán majd ettől folyton szabadulni próbál, más pedig észre sem veszi, hogy van neki. Később pedig a felfedezésre váró helyek, ahogy néhány személy, valóságos kultúrsokkot jelentenek.

Parti-zöld, múzeum-sárga, uszoda-kék, rendelő-fehér, acélszobor-barna, kisvasút-fekete, iskola-narancs. Városképem színei.

Mert a hely itt van és én is itt vagyok, de már egyikünk sem ugyanaz. Mégis, őrzünk egymásból valamit: múltbéli önmagunk darabjait.

Last modified on 2022-09-12