Cöliákiával utazni olyan, mint társasjátékot játszani. Azt a fajta, kooperatív típust, ahol össze kell dolgozni a győzelemért. A lépések különféle irányok felé terelnek. Ha kocsival megyünk, nem csak ételeket vihetünk, de a fél konyhát. Még akár mikrót is, így nem kell melegítést intézni a szállodában. Ha repülővel utazunk, limitált a dobozmennyiség a bőrönd miatt, tehát olyan helyre kirándulhatunk, ahol van megbízható étterem-opció. Mikor apartmanba költözünk be, lehet főzni, de akkor szükséges felszerelés is. Ha ez nincsen, a helyszínen szerezhetünk egy szivacsot, így a fiókban talált gluténos eszközöket végigtörölgetjük. Újratervezés vár ránk, ha rossz kártyákat húzunk: például, ha a kinézett, 100 %-os gluténmentes étterem pár napra bezár egy váratlan technikai ok miatt. Esetleg, ha az elemózsiának szánt gluténmentes pizzát megtámadják éjszaka a szálláson a hangyák (mindkettő megtörtént). Vannak persze segítőkártyák is: a vészhelyzet-ételek. Konzervek, gyümölcs, előre csomagolt szendvics. Mint egy háborút megjárt katonának, a táskámban mindig van tartalék élelmiszer, amihez lehet nyúlni.
Tervezéssel, stratégia-alkotással tudok elszakadni a saját konyhámtól. Idén nyáron egy prágai hosszú hétvége során léptem ismét a játékmezőre. A város közel van, ráadásul már jártam ott cöliákiával és rengeteget tudtam enni. Néhány országból, például Izraelből és Romániából nincsenek ilyen jó emlékeim, ezekről a helyekről kopogó szemekkel tértem haza. Mindenesetre kényelmes opciónak tűnt a helyszín, ami viszont szorongással töltött el, hogy nagy kihagyás, évek után utaztam ismét külföldre.
A cöliákia bizonyos helyzetekben extra kihívás, köztük a más országba való látogatás előkelő helyen szerepel. Bárhova is megyek itthon, ismerem a boltok kínálatát. Évek alatt megtanultam a termékekről, hogy melyik ehető számomra. El tudom olvasni a címkéket! A határ átlépése viszont visszarepít a diagnózis utáni évekbe, amikor idegen terepen mozogtam.
Indulás előtt csomagolok, halmozok, éttermeknek nézek utána, megtanulom csehül azt a szót, hogy gluténmentes (bez lepku, bez lepkovy), letöltöm a cöliákiás étterem kártyát (lásd a képen). Ahogyan társas előtt is elolvassuk a szabálykönyvet, úgy én is szerzek egy alaptudást. Menet közben derül ki sok apróság, de a játékról azért van némi alapfogalmunk mielőtt belevetnénk magunkat.
A nézelődés során felcsillan a szemem, meglátok egy 100 %-os gluténmentes éttermet a leírásokban, amit korábban nem ismertem. Nyugalom száll meg. Ráadásul a belvárosban, a szállásunktól pár perces sétára, elérhető távolságban. J. bizonyatja, hogy tudott róla. Olasz étterem: tészták, főételek, leves, desszert. A biztonság kedvéért megkérdezem, hogy a hétvégén nyitva lesznek-e, nehogy a helyszínen csalódás érjen.
A keresések során különböző, mások tapasztalatait összegyűjtő angol nyelvű mobilapplikációkra (Gluten Dude, Find Me GF) és a magyar gluténmentes Facebook-csoport tapasztalataira építek. Érdemes összevetni az alkalmazásokban felsorolt találatokat.
Odafelé büfékocsival felszerelt vonattal utazunk, párom ott reggelizik, nekem pedig maradnak a szendvicsek és egy hangyatámadástól megmentett pizzaszelet. Az út hét helyett kilenc órásra nyúlik. Sárlavina, előttünk kigyulladó vonat, kánikula. J. aki szereti ezt a közlekedési módot, közli, hogy egy ideig nem szeretne vonatra ülni. Este koncertre megy, addig pedig felkeresem az olasz gluténmentes éttermet. Az úttól elcsigázottan, fáradtan, meleg étel vár rám. Kedves hely, szőlőlugassal, hangulatos térrel. Egy biztos pont az ételsivatagban. Itt ebédelünk és vacsorázunk a következő napokban.
Este egy család étkezik a szomszéd asztalnál. Ahogy én is tettem, a férfi a rendelés végén megkérdezi a nyilvánvaló jelek ellenére, hogy minden gluténmentes-e. Ez az utolsó biztonsági kérdés az, amivel ki lehet szúrni bárhol a cöliákiával utazókat. Még egy 100 %-os, mentes étteremben is feltesszük a kérdést. A mások számára felfoghatatlan elővigyázatosság köt össze minket egymással.
A harmadik napon felmegyünk a Várba (Hradzsin) és felkeressük a tőle gyalog 10-15 percre található gluténmentes pékséget (Svet Bez Lepku). A belvárostól villamossal is jól megközelíthető, visszafele inkább azt használjuk a hőség miatt. Amikor öt évvel ezelőtt Prágában jártam, ettem egy pici mentes pizzázóban, aminek sajnos a nevét és a helyét is elfelejtettem, így marad ez a felfedezésre váró egység. Igazából nem is pékség, hanem egy mentes bolt, hasonló a magyarországi Mester pékségekhez, ahol mindenféle tészta, liszt, fagyasztott termék, keksz kap helyet. A kassza mögött frissen készült bagett, sütemény és töltött lepény vár minket. Kicsit csalódunk, mivel klasszikus pékséget vártunk pogácsával és kiflivel, de örülök, hogy felkerestük. Ennek köszönhetően hat év után először eszem fánkot.
A korábbi prágai tartózkodás egyik másik étkezéssel kapcsolatos emléke a Svejk U Karla étterem, ahol gluténmentes étlapról lehetett választani és nagyon finom helyi ételeket kóstoltam. A kihozott tányérokon egy zászlócskával jelölték a gluténmentes fogásokat, hogy vizuálisan is elkülönítsék a többi ételtől. A hely közös konyhás és a mostani utazásunk során az Alriso kiütötte: mind az ételek íze, mind pedig a megbízhatóság miatt maradtunk az olasz étteremnél.
Miközben ülök a lugas alatt, előttem egy gőzölgő risotto-val, közben azokra az a régi utakra gondolok, ahol nem volt a közelben biztonságos étterem. Nehezen tudom elképzelni, hogy az országjárások során szendvicseken éltem és kockáztattam kétes helyeken. Sivatagban túráztunk, falvakon utaztunk át. Lehet, hogy öregszem vagy csak elszoktam az egyetemen megszokott évi 6-7 db külföldi úttól.
Mivel apartmanban szállunk meg, van konyhánk is, így lehetőségünk a tárolásra és melegítésre. Egy újabb könnyítés a játékban. Reggelire az éttermi maradékokat fogyasztjuk el, illetve az utolsó nap a párom a pékségből beszerzett tortillatekercsből készít reggelit. A közeli boltból szerzünk tojást, szalámit és sajtot. A címkék idegenek, két-három szláv nyelven jelölik az összetevőket. Bogarászom őket, majd megtalálom a bez lepku kifejezést. Gluténmentes! J. adogatja a termékeket, én pedig, mint egy címkeolvasó gép nézem, mi jó, mi nem. Mivel Prága (relatíve) közel van, ugyanannak a közép-európai piacnak a része, ezért szerencsére sok a hasonló termék. Kapható még a kedvenc csokis pudingunk is, amin még magyarul is ott vírit a gluténmentes felirat. Mikor végeztünk a Billa-ban, a következő lépéseken gondolkodunk. Nincs olajunk, só, fűszerek, ezért improvizálni kell a konyhában. Annyira elkényelmesedtem az étterem miatt, hogy kelletlenül megyek végig ezeken a feladatakon, de ha már van konyhánk, akkor kipróbáljuk. A hazautazás napján rántottás tekercs ad energiát.
A reptéren nem keresek gluténmentes opciót, van nálam mindenféle keksz és az út előtt amúgy sem szeretném teletömni a hasam. Találunk viszont egy Billa-t, ahol banánt veszek, ez az egyik legegyszerűbb, bárhol fogyasztható uzsonnám. A gép késéssel indul, csak délután landolunk a Liszt Ferenc Reptér betonján. A repülés utáni eufória elfedi a fáradtságot és a transzferbuszon már a következő úticélokat nézegetem.
Az utazás átmos, felkavar. Felfrissít, kiszakít és inspirál. Gazdagít. Akárcsak egy jó társasjáték. Miután beértünk a célba, letett a kisbusz és benyitottunk a konyhába, a győzelem ízével térek haza. Az utazás-másnap és a visszarázódás idején arra gondolok, hogy micsoda öröm, hogy Prágában voltunk. A kihívások ellenére is érnek új élmények, látok más tájakat. Bár más ez az időszak, mint a dobozos hétköznapok, ahol biztos kezekkel folytatom a diétát, de mégis: a győzelem nem a tökéletességben van, hanem a lehetőségben. Elmondhatom cöliákiával is, hogy utazom.
Last modified on 2022-06-24