Fáj a fogam. Egy hétvégén jutok el odaáig, hogy igazán sürgetni kezd a fájdalom. Magánfogászaton kötök ki Dunaújvárosban. Szép váró, plazmatévé békésen úszkáló halakkal. A diagnózis egyértelmű: bölcsességfog-gyulladás. Egy hét antibiotikum kúra szükséges és műtét. Utóbbi talán finomabb szó a kelleténél, valójában elkerülhetetlen a beavatkozás.

Nézelődöm a pécsi magánfogászatok között - a fizetős szolgáltatás régen luxusnak tűnt, most egyre inkább természetes reflex. Bejelentkezem és két hét múlva mehetek is, addig hatni kezd az antibiotikum, csillapodik a fájdalom. Már nem uralja a napjaimat, az étkezéseket a fogam. Újból felfedezem a közeli cukrászdát. Visszatér a kedvem.

Ezekben a hetekben boldog-boldogtalant beavatok a közelgő esemény tényébe. A törzskávézó baristájától át az összes munkatársamig, körülöttem mindenki tisztában van azzal, mi vár rám. Aurát húzok magam után a foghúzásomról. Szorgosan gyűjtöm mások tapasztalatait, bár nem mindegyik biztató. Van, aki az orvosa tanácsát idézi, miszerint az első két nap maga a “pokol”. Más praktikus tippeket ad, akad, aki szurkol.

Olyan vagyok, mint egy koala. Kapaszkodom emberekbe, tárgyakba. A cöliákiával ellentétben bölcsességfoggal mindenki rendelkezik, ezért ehhez könnyebb kapcsolódni. Végül bármennyi történetet is hallgatok, maradok tapasztalatlan. Ahogy a népmesékben a szereplőnek, nekem kell végigjárnom az állomásokat. A saját bőrömön átélni az eseményeket.

Utamra indulok hát. Húslevest főzök, beszerzem a melegítő párnát és az erősebb fájdalomcsillapítókat. A műtét előtti napon aztán teljes valójában megjelenik előttem eddig csak kopogtató, hórihorgas barátom, a félelem. Egyszerre tesz éberré, mint egy vadászó oroszlánt és hibernál le, mint egy téli álmot alvó mókust. Hiába tudom, hogy a hét alapérzelem egyike, aminek tapasztalata a Föld összes emberével összeköt, ez most nem segít.

A nagy napon, délelőtt próbálok legyűrni egy tányérnyi tésztát. Elmegyek kávézni a kedvenc helyemre, azzal a tudattal, hogy most egy darabig hanyagolnom kell a feketét. Relaxálok, leviszem a pulzusom mielőtt elindulnánk. Fülledt melegben sétálunk a rendelő felé, ahol vidám kedélyű orvos fogad. Természetellenesnek érzem műtét közben a tudatot, hogy a fogamat vésik ki, de nincs fájdalom, orron át lélegzem. Azt képzelem csak tisztítják. Olyan, mintha kapargatná az ínyemet valamilyen éles eszköz, pedig öblítésnél látom a sok vért. Aztán az állkapcsomat feszegetik. Fura, viszont ez sem vészes, inkább kellemetlen. Nincs semmi drasztikus cuppanás, mint amire régi foghúzásaimról emlékszem. Egy hét múlva varratszedés.

Innentől napjaim középpontja az ágy lesz. Az első 48 óra valóban kemény. Alig alszom és csak folyékony dolgokat tudok inni. Betartom az összes szabályt. Nincs szívószál vagy vízszintes fekvés. Semmi tejtermék, kávé. Az étrendi korlátozásokban meglehetősen gyakorlott vagyok. Nagy különbség most az átmenetiség, hiszen van visszatérés, nem örökre dobom el az ételeket. A nikotin és alkoholtilalom pedig nem érint. Életemben egyszer cigiztem, szolidaritásból, mikor meghalt az egyik legjobb barátom macskája és elkísértem az elaltatására. 

Ritkán csillapítom a fájdalmat, inkább Youtube-videókba menekülök előle. Nagyon nehezen tudok nyelni, ezért minden nyálas. Kifolyik a számból és eláztatja a párnákat, ruhákat, még a párom fejét is éjszaka. Gyenge leszek és ijesztően megdagad az arcom. Másnap telefonálok, de megnyugtatnak, hogy az arcdagadás pár napig normális kísérőjelenség. A hideg-meleg párnát elnevezem Bob-nak, annyi időt tölt velem az arcomhoz tapadva, hogy küldön személyisége lesz.

Végre a harmadik napon elkülönül egymástól nappal és éjszaka. Tudok már összefüggően aludni. Kimozdulok a nagyvilágba. Minden kis javulást értékelek. Bizakodom, hogy idővel jobb lesz. Várom az apró, de világot jelentő lépéseket vissza, a fájdalommentes mindennapok felé.

Még erőtlen vagyok és távolinak érzem a sportos énem, idegennek a hétköznapok rohanását. Olyan hangulat kerít hatalmába, mint szilveszterkor, amikor minden megáll egy pillanatra. Eltűnik belőlem az egészségesek magabiztossága. Nézem a futókat este és arra gondolok, milyen illékony az a mozgékony test, amit olyan kitartóan és vidáman gondoznak. Mintha nem szűnhetne meg egy pillanat alatt. Körbeleng a fájdalom és nem jut az energiámból semmi egyébre, csak fekszem a kanapén. Kitörli a gyengeség a hobbijaimat. Talán ez a legijesztőbb. Szomorú leszek attól, hogy nem tudom azokat a dolgokat csinálni, amiket szeretek.

Az erényeim, mint a türelem vagy a kedvesség úgy olvadnak le rólam a feszítő érzéstől az arcomon, ahogy húslevesben a csirkecombról a hús. Ismét főzök egy adagot belőle, mert az a legbiztosabb tápláló étel, amit könnyen, rágás nélkül fogyasztok. 

A világos időszakokat a nappaliban, a tévé előtt töltöm. Sportműsor megy. Mindent tudok a Giro-ról, a háromhetes kerékpárosversenyről. Oda szokott máskor is szegezni, de az idei egészen más szint. Ismerem a szakzsargont, tudom, mikor fog hazaérni a szökés vagy mit esznek a profik (sok tésztát). Közben élek: alszom, próbálok enni, beszélgetek a látogatókkal. Tesómmal, aki lufifejnek hív a megdagadt arcom miatt. Látom az összes drámát (mikor Carapaz az utolsó hegy utolsó kilométerein veszíti el a győzelmet vagy a balos kanyart, ami kifog Valter Attilán), hősöket születni (Demare győzelmei) és egyszerre mindkettőt (az első fekete-afrikai szakaszgyőztes az ünnepélyes díjátadón szemen lövi magát a pezsgővel és fel kell adja a versenyt). Hihetetlen, hogy tőlünk alig egy órára, Kaposváron indult el egyik nap a mezőny és a verseny történetében először, három magyar teker rajta. A párom is rászokik a versenyre, együtt nézzük a befutókat. Ápolt és ápoló, egymás mellett, de a különböző szerepek miatt párhuzamos univerzumban.

A gyógyulás teljes embert kíván, nem lehet egy órára besűríteni a teendők mellé. Olyan munka, amit pihenéssel lehet végezni. Egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy valami mégsem halad jól. A várt javulás megtorpan. Az első napokban a párom biztat, hogy kisebb az arcom, de egy idő után hallgatásba burkolódzik. Anélkül megyek a fürdőszobába, hogy felkapcsolnám a villanyt, nem akarom látni magam tükörben. Egyre több ismerősöm grimaszol, mikor meglát. Nehéz érzések kerítenek hatalmukba, azért, mert bár mindent megteszek, mégsem haladok: nem tudok enni és az arcom formája még mindig úgy néz ki, mintha eltört volna az állkapcsom. A napról napra beígért javulás hiányában eltűnik a kedvem.

Nem szólok, megvárom a hetedik napot, hiszen varratszedéskor úgy is megvizsgál az orvos. Egy dolog miatt aggódom előtte: nem tudom kinyitni a számat és el sem tudom képzelni, hogy lehet így kiszedni a cérnát. A doki rendkívül megnyugtató és vidám személyiség. Mikor ismét találkozunk, fájdalomcsillapító injekciók árán rést nyit és kiveszi a cérnákat. Belülről kezeli a gyulladt területet. Hiába a nagy adag érzéstelenítő, a gyulladás miatt mindent érzek. Hihetetlen fájdalom üt meg: erős, letaglózó érzés. Gézlapot kapok, mellé antibiotikumot és másnapra visszahívnak. Eltorzult arccal sétálok haza. Ha bármilyen fúrásra emlékeztető hangot hallok az utcán, fémes íz jelenik meg a számban és bekúszik a fájdalom.

A következő napon, pénteken, ismét a bézs fotelben ülök, körülöttem fogászati eszközök. Mintha egy sértődött kisgyerek lennék, kijelentem az orvosnak, hogy a tegnapi kezelés nagyon fájt. Azt mondja, hogy sajnos hiába ígérte meg a múltkor, most is hozzá fog nyúlni a területhez. Ugyanaz a forgatókönyv. Az arcomban felgyűlt gennyt tűvel szívja le, miközben már vízszintesen fekszem a székben, nehogy elájuljak. Mutogatja nekem az eredményt, de becsukom a szemem, én nem vagyok az a betegtípus, akit elbűvölnek az ilyen dolgok. A fájdalomtól csillagokat látok, de végre valamivel kisebb méretű az arcom. Egy injekció, majd még egy, végül a harmadik előtt megkérdezik, lehet-e még? Ez van, mondom kedvetlenül - engedem. Az antibiotikum hatására már nem lüktet az arcom. Végre valami javulásféle.

Másfél hét után kezd visszatérni az energiaszintem. Koncertre látogatunk, szülőket fogadok megnyugtatásul. A műtétet követően két héttel jógázni megyek. Ismét rájövök, hogy ez a mozgásforma létszükséglet, mint a fogmosás. Mindkettő tisztít, csak más helyeket. Lassú vagyok és alázatos. Nem erőltetem a mozdulatokat, élvezem, hogy ismét a szőnyegen lehetek.

Mikor újból megmutatom arcomat és fogaimat, az orvos bevallja, hogy aggódott értem a varratszedéskor és majdnem kórházba utalt. Örülök, hogy ezt csak most tudom meg, mindenesetre érzékelteti hová jutott a helyzet. Egy-két hónapba telik még, mire teljesen felszívódik a duzzanat és ismét megjelenik arcom eredeti körvonala.

Levonom a magam tanulságait: mint ahogyan a mesék tanítanak, úgy engem tapasztalataim.

Amint a szívem fellélegzik a fájdalom szorításából, az egész élmény már-már nosztalgikussá válik. Egy történet lesz, amit majd én mesélhetek. Azoknak, akik hasonló műtét és saját történetük előtt állnak.

Elmondhatom majd a távolodó emlékkel: egyszer volt, hol nem volt, rég volt, talán igaz sem volt.

Last modified on 2022-06-01