Pontosan egy évvel azután kaptam meg az első oltásomat, hogy a WHO világjárványnak nyilvánította a Covid-19-et. Ez idő alatt kicseleztem a vírust, de tudtam, idő kérdése, hogy összeakadjunk. Most már túl vagyok a harmadik oltásomon is. Mindegyik más történet volt.

Az első olyan, mint egy ünnepség. Akkor még címlapon számoltak be arról, amikor vakcinaszállítmány érkezett az országba. Ahogy telt az idő számítottam rá, hogy lassan sorra kerülök, de mégis meglepetésként ért mikor felhívott az otthoni háziorvosom. Ebben az is közrejátszott, hogy körülbelül egyszer találkoztam vele életemben, így kellett néhány másodperc mire leesett, ki is beszél a vonal túlsó végén. Azt hiszem az oltások időszaka egy rögtönzött országos háziorvos megismerő eseménnyé alakult át.

Igent mondtam a felajánlott Astrazenecára. A Pfizer volt a francia riviéra, az Astrazeneca az albán tengerpart. Mindenki egy kicsit az előbbi után vágyakozott, de én beértem az albán tengerparttal is. Kezdett rossz híre lenni, viszont nem akartam tovább várni. Minden nappal újabb esély nyílt a megfertőződésre és éreztem, hogy bármikor véget érhet a szerencsés cselsorozatom.

Három órát utaztam az oltásért. A buszon felkészítettem magam rá, hogy az immunrendszerem hamarosan megismerkedik egy új vírussal, hiszen a vektorvakcinával (többek között) a Covid egy részével találkozom. Útitársam között a félelem is ott volt, mégis diadalmat éreztem. Lám, kiálltam a hullámokat! Végre van egy kézzelfogható eszköz! Az addigi tehetetlenség, a korlátozottság után létezik válasz - előrelépés. Ki gondolta volna ezt egy éve, 2020 márciusában? Az járt a fejemben, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hiszen nem kell egész életünkben korlátozások között élni. A vírus nem olyan, mint a cöliákia. Itt újra jöhet szabadság és van visszatérés egy másik világba.

Utazás közben úgy képzeltem el az oltást, mint egy földrengés-szimulátort. Megvárhatnám, míg elmegyek Japánba és elkap egy erős rengés. Lehet, hogy megúsznám karcolás nélkül, de az is megtörténhet, hogy a fejemre omlik a ház. Minek kockáztassak, amikor van egy szimulátor, ahol az immunrendszerem biztonságos(abb) körülmények között találkozhat a rengéssel, a vírussal és tét nélkül megtanulhatja hogyan védekezhet? Egy olyan eszközként tekintettem az oltásra, ami nem eltüntet, hanem megszelídít valamilyen veszélyforrást. Ennek ellenére éreztem egy ösztönös tiltakozást az első adag felé haladva. Ott volt a fejemben, hogy egy új védőoltást kapok egy olyan vírus ellen, amelynek létezéséről másfél éve még nem tudott a világ.

A rendelőben nyüzsgés, enyhe káosz fogadott. A levegőben lehetett érezni, hogy valami történelmi dolog zajlik. Rövid papírozás, egy szúrás a vállba aztán várakozás. 20 percet kellett ücsörögni a folyosón. Mint verebek a dróton, úgy gubbasztottunk egymás mellett. A kórházi légkör megereszti a nyelveket, a rendelőszagú bizonytalanság összehozza az embereket. Így volt ez most is miközben mindenki fél szemmel a mellette ülőt figyelte. Néztük, ki hogy van az üzenetváltások, telefonhívások között.

“Igen, megkaptam.” Ez hangzott el sokfajta hangsúllyal. Repkedtek a márkanevek: Szputnyik, Moderna, Pfizer. Az oltásokról egyszerre állt rendelkezésre nagyon kevés és rengeteg információ. Olyan volt, mint a szemét. Körbevesz mindenhol. Az ajtó két oldalán mindenki ugyanannyit tudott hasznosítani belőle - közel semmit. A háziorvos és az asszisztens is oltásellenes volt, miközben a szomszédos széken egy kendős asszony ingatta a fejét: “Tudja annyi buta ember van, aki nem kéri az oltást.”

Az orvosok olyanok voltak, mint a marketingesek, ahol a főnök előző nap kiküldi a névsort az aktuális célcsoportról. Úgy ajánlgatták az oltóanyagokat mintha termék lenne. A fogyasztói kultúrában szocializálódott emberek többsége pedig ennek megfelelően válogatott, mintha nem is világjárvány tarolna, hanem egy új autót kellene kiválasztani. “Melyik a megbízható márka?” “Az orosszal csak macerásan lehet messzire utazni.” “A kínairól túl kevés az információ.”

Miután vége szakadt a várakozásnak és hazaértem nagyon álmosnak kezdtem érezni magam. Egy másik dimenzióba kerültem - innentől a rosszullét színei váltakoztak. Hányás, hasmenés, láz, hidegrázás, ólmos fáradtság. Az első oltás annyira kiütött, mintha legalább egy tál glutént ettem volna. Hiába a barátságos képzelődéseim a buszon, ez a találkozás gyötrelmes volt. Talán túl jól sikerült a rögtönzött gyakorlatom: az immunrendszerem mindent bevetett az ismerkedéskor. Két hét után múlt el az összes mellékhatás.

60 nappal később a második oltásnál az újdonság varázsát a rutin vette át. Kelletlenül utaztam haza az újabb adagért. Nyelvvizsga előtt álltam és nem akartam a felkészülés finisében hetekre kidőlni. Hiába, az élet folyik, mint egy nagy folyam és nem áll meg egy oltás vagy vírus miatt. Ami nekem a vizsga, másnak utazás, esküvő, koncert, munka - ezekbe szúrt bele a tűszúrásnyi szünet. Féltem, hogy ismét letarolnak a mellékhatások, de a háziorvos, akit immár hangról és arcról is ismertem megnyugtatott azzal, hogy ebből a fajtából a második oltás enyhébb tüneteket szokott okozni.

Igaza lett, egy kis fejfájással és fáradtsággal megúsztam. Ezután másfajta várakozás következett: visszaszámlálás a teljes védettségig. Nekem itt, ezen a ponton ért véget a járvány első szakasza, az állandó cselezés. Lassan, ahogyan kinyitottak a helyek, én is folytattam félbeszakadt hobbijaim ismét élőben, a fizikai térben. Csak ekkor jöttem rá, mennyire hiányzott a hétköznapjaimból mindaz, ami most visszatért.

A vírus persze nem tűnt el, ahogyan körülöttem remélték valamifajta vallásos hittel, újabb és újabb mutációit fedezték fel (frissítés: azóta az omikron variáns megint felforgatja a világot). Számomra mégis olyan lett a COVID-19, mint egy halk háttérzene. Az első időkben, 2020 márciusában annyira hangos volt, hogy teljesen leállította az addigi életet - mindenkiét. Bár hangja az első alkalommal szólt a legfélelmetesebben, utána újból és újból felerősödött. A második oltás után éreztem először azt, hogy ismét tisztán hallom az élet más neszeit és nem harsogja túl a feladataimat, tevékenységeimet a vírushelyzet. A járvány háttérzenéje ugyanakkor itt van most is, mégis, sokan úgy tesznek, mintha süketek lennének.

Azok, akik utánam kerültek sorra elkezdtek kérdezgetni az Astrazeneca oltásról a nyári hónapokban. Kiderült, hogy nem voltam egyedül, másokat is meggyötörtek a mellékhatások. A kérdezőket igyekeztem megnyugtatni, ahogy a háziorvosom is tette velem. Információk híján egymás tapasztalataira építettünk.

A nyár végén bejelentették, hogy négy hónappal az előző után bárki kaphat emlékeztető oltást. Szeptemberben mentem érte. Más oltóanyag, más helyszín. Pfizer, egy pécsi oltóponton. Érdekes, hogy hiába a rutin, a kórház fele indulva most is elfogott a félelem. Nem is maga az injekció váltotta ki - kaptam már eleget életemben, hanem a szembesülés a Covid helyzettel. Lázmérés, lapok, katonák. A kórház. Ki akar önként oda menni? Azon gondolkodtam, hogy kell-e ez nekem? Minek harmadik, hiszen kaptam már kettőt? Jó ötlet-e egyáltalán keverni az egyes oltásokat?

Az oltópont olyan volt, mint egy gépezet. Egy olajozott fajta. A katonák mosolyogtak és ahogy megláttak valakit, rögtön terelték a megfelelő irányba. Úgy beszéltek, mintha elvégeztek volna egy kommunikációs tréninget. Az egyes állomásokon a dolgozóknak meg volt a jól körülhatárolt feladata. Szinte kivétel nélkül harmadik oltásra jöttek az emberek. Előttem egy bácsi várakozott, aki Szputnyikot szeretett volna most is, mert az első kettő állítása szerint “nagyon bevált”. Nem tudom milyen képességeket szerzett, de végül ezt nem engedték neki. Pfizert kapott, ahogy én is.

Büszkén közölte a fiatal orvosnő, hogy ezzel oltanak. Végre én is eljutottam a francia tengerpartig! Enyhe gyengeséget éreztem utána, de közel sem olyan erőset, mint az első oltás után.

Most olyan érzésem van, mint egy hivatásos Pokemon kártya gyűjtőnek, akinek megvan a teljes sor. Így lépkedek az őszbe, a negyedik hullám felé. Tavalyhoz hasonlóan ismét nőnek az esetszámok most viszont van egy hatalmas különbség: be vagyok oltva. 2020-ban a maszk volt a fő védekezési eszköz, jelenleg a vakcina van előtérben. Ezzel a három alkalommal megtettem a magam részét, nem egyedül magamért. Hiszen nem csak saját egészségemet védem, hanem a környezetemben lévőket is oltalmazom. A járványt megszelídítéséhez egységes döntés szükséges.

Az individualizmusra épülő társadalom olyan helyzet elé került, amit csak akkor lehet megoldani, ha az egyén felelősséget vállal a közösségért. Sokak individualizmusa azonban addig terjed, míg az saját érdekeiket szolgálja. Aki nem akarja beoltatni magát lemegy a boltba és kenyeret vesz. Igénybe veszi a társadalom láthatatlan szövedékét: azok munkáját, akik megművelték a földet, elvetették a búzát, öntözték, learatták, elszállították, malomba vitték, kenyeret sütöttek belőle, teherautókra pakolták, kitették a polcra, eladták. Közvetve százak erőfeszítésére támaszkodik - arra a közösségre, akit nem akar védeni az oltás felvételével. Senki sem lehet különálló. Még a fák sem azok: a felszín alatt komplex hálózatokon keresztül segítik, táplálják egymást a növények, ahogyan azt a tudomány (többek között Suzanne Simard munkái). Az erdő összekapcsolt rendszer, nem fák sokasága. Ha egy kiválik elbírja a többi, de ha mindegyik fa elvágná magát a hálózattól az erdő elsorvadna az összes tagjával együtt. Még ez az ökoszisztéma is fejlettebb az emberi társadalomnál, hiszen ott az egyén nem hagyja cserben a közösséget ahogy a közösség sem az egyént.

Időben és térben is rövidlátó az ember. Behatárolt a léte, mint egy hullámnak. Létezhet-e valójában hullám óceán nélkül? És óceán hullám nélkül? Kell-e a hullámnak tudnia olyan dolgokról, mint az óceán végtelen nagysága vagy a keletkezésének beláthatatlan ideje? Behatárolt a lét és az elme nem bírja körbefogni a világot. Mások javának szolgálásához nem kell bejárni a világot, elég egy lépést tenni. Egy tűszúrásnyit és utána elmondhatom: a magamét megtettem, oltalmazom a közösségem.

Last modified on 2021-10-08