Egy hét alatt két tóhoz látogatunk. Az egyiket párom körbebiciklizi (Fertő-tó) a másiknak északi és déli partján járunk a nyugati oldalán megszállunk (Balaton). Közöttük fél napra visszajövünk Pécsre. Ritkán töltök ennyi időt távol a konyhámtól.
Az utazásban benne van nekem az éhség és a diétahiba. Ilyenkor idegen embereknek kell beszélnem a cöliákiáról. Nem az elejétől sem a részletekről, de mégis pontosan. Fárasztónak érzem, de most valahogy kevesebb az értetlenkedés. Van aki szemöldökét húzza fel, van aki pedig cselekszik és mikrosütőt szerez a szállodai szobánkba. Mondom a jégkrémesnek, a recepciósnak, mindenféle személyzetnek. Mert az utazás olyan féloldalas éttermekről is szól, ahol csak egyikünk eszik, a párom. A rendelés alatt várakozóan néznek rám a pincérek. Láthatóan furcsállják, hogy csak egy főre kell terítéket hozni. Van amikor beérik egy egyszerű nemmel és olyan is előfordul, ahol én magam teszem hozzá a miért-et.
A Fertő-tónál ismerős társasággal töltjük az időt. Első este heten kerekedünk fel, hogy éttermet keressünk. Előtte a szálláson már jóllakok a dobozaimból (csirkecomb sültkrumplival), így egykedvűen sétálok, míg a többiek éhségtől kieső szemekkel, vágyakozva nézegetik a foglalt asztalokat. Lám, fordult a helyzet: most kivételesen nálam a jóllakottság nyugalma. Átszínezi helyzetem a körülmény, ahogy a sütőnyitogatást az évszak. Egészen mást jelent télen bekapcsolni, mint a mostani 35 fokban. Egy félóra alatt fordul a kocka és egy rendelésnyi idővel később hamburgerek vesznek körbe. Maradok az italnál és limonádét rendelek.
Sok olyan étel kerül a mellettem lévő tányérokra az utazások során amelyekből mivel nem ehetek a hétköznapjaim során nem is találkozom. Azt veszem észre, hogy bámulom a többieket az asztalnál. A páromat és a biciklis társaság tagjait. Megbabonáz a látvány. Ilyen lehet éhező rabként az őr falatozását nézni. Más érzékszerveimmel lakom jól, a szememmel és orommal, hiszen a színek és illatok ugyanúgy elérnek hozzám. A közös élménynek nem vagyok része, mert a többiek körülöttem egy időben érzik az ízeket. Érdeklődöm, hogy milyen az étel, azért hogy tudjak kapcsolódni. Tesóm megütközve néz rám. Most tényleg szeretnéd hallani? Mintha próbálnák leplezni, de hallatszik az elégedettség a lakoma neszezései. A beszélgetések szünetelnek, az evőeszközök csörögnek. Papírsercegés, üvegszisszenés.
Az első útra tehát ikertestvérem is velünk tart - ő vezet Hegykőig, a Fertő-tó déli részén található kistelepülésig, ami főként a turizmusra van berendezkedve. Innen egy napra elugrok vele Sopronba. Az internetről megtudom, hogy néhány hónappal korábban bezárt az egyetlen biztonságos étterem a városban, így maradok a dobozaimnál.
A Fertő-tónál becsúszik, lecsúszik egy aprócska hiba. Vizespalacka iszom, de véletlenül a rosszba. Abba, amit direkt félretett a párom, mert a biciklizés alatt zsemlét eszik és közben ebből az üvegből kortyol. Mindezt ő veszi észre nem én. Magamban elkönyvelem, hogy a diéta nem csak az ételről, de az italról is szól és hogy kell egy saját kulacs, mert a nyár folyamán nem ez az első vizes mutatványom. Apró, ismétlődő mikrohibák. Cseppek, melyek egyszer patakké alakulhatnak és elmoshatják az egészségem gondosan őrizgetett kertjét.
A második utazás célpontja a Balaton. Újabb kinti étkezések egyetlen terítékkel. Kerti hamburgerező, olasz pizzéria, mexikói étterem. A párom végigkóstolja Keszthely vendéglátóegységeit, miközben én Kínát játszom. Próbálom leutánozni az ételeket ezért kérdezgetem mit érez, milyen összetevőket észlel, hogy később saját konyhámban rekonstruáljam, lemásoljam a fogásokat. Remélem eljutok majd egyszer arra a szintre, mint ahol most tart a nagy ország vagyis utánzás helyett jobbat fogok gyártani. A reggeli svédasztalnál banánt találok és lezárt Nutellás dobozkákat. Napokon keresztül a szobai szendvicset a csokis banánszeletekkel zárom. Szegény ember vízzel főz. A cöliákiás gyümölcsöt eszik.
Egyik délután a part menti látványkonyhában ülünk. Tekintetem a séfre vetem. Olyan ismerős ahogy dolgozik: határozott, magabiztos cselekvés. Mint egy sportoló vagy táncos, akinek letisztult mozdulataiban benne van a sok ezer óra gyakorlás. Más viszonyban van az eszközökkel, uralja az egész konyhát akárcsak egy sportoló a pályát. A felesleges lépései sem feleslegesek. Mint ahogy egy teniszező szerválás előtt toporog vagy egy focista szabadrúgásnál. Rituális mozdulatok tánca. Tudom már! - ugrik be. Saját magamra emlékeztet a konyhai jelenet. Arra, ahogyan a tűzhely mellett ügyködöm.
Aztán elérkezik az utolsó nap és egyben első alkalom, hogy közösen eszünk. Találunk egy biztonságos gluténmentes helyet, ami viszont csak csütörtökön, a hazaút napján van nyitva a héten. Elhalasztjuk az indulást (ami később rossz ötletnek bizonyul, mert a buszon annyian lesznek, hogy leülni sem tudunk) és betérünk a hamburgerezőbe. Izgulás vesz erőt rajtam. Vajon nem csap-e be az agyam? Tudok vajon jó szívvel enni egy olyan ételből, amit számomra ismeretlen ember, ismeretlen körülmények között készít? Rá tudom-e bízni a szakácsra az egészségem? Éhes vagyok, sikerül átlendülni a félelmen. Majdnem egy hét után lakom jól. Az utazások alatt bár mindig viszek magammal ételt, de a Balatonra zömmel szendvicset és különböző rizses egytálételeket pakolok. Praktikus okokból, mivel laktató és nehezen romló fogások, ráadásul ide már nem kocsival megyünk, így limitált a dobozmennyiség. A barátom sportot űz abból, hogy minél kisebb csomaggal utazzon, ami egy örökké piknikező gluténérzékennyel folyamatos frusztrációt szül. Végül kompromisszumot kötünk, fejenként egy nagy hátizsákot viszünk. Utólag belátom, hogy a rizs bár tényleg megfelel a kritériumoknak, de nagyon unalmas. Hamar csömöröm lesz tőle így inkább maradok a szendvicseknél.
Kilométerek, tavak suhannak el és mire kizökkenünk a hétköznapokból elérkezik a visszaút ideje. Egy picit soványabban és enyhe rizsundorral érkezem Pécsre. Mindez persze megéri. Hiszen olyan élményeket szerzek, amik felbecsülhetetlenek és melyeket csak a konyhámtól távol élhetek meg. Fürödni a Balatonban. Egy nap az ország egyik legszebb arborétumában. Ausztria szélkerekei, kávézás a Tűztorony alatt. A nyaralás gondtalansága, az idő kisimuálása. Az élet végre nem a diéta körül forog: ha csak egy kis időre is, de a tavak adják a középpontot. Pici éhezések, figyelmetlenségből adódó mikrohibák - eltörpülnek az élmények mellett ahogyan én a soproni fenyvesek alatt.
Last modified on 2021-07-31