Ahova emberek gyűlnek, ott előbb utóbb asztalhoz ülnek. Én pedig jobban fogom érezni a másságom, mert a gondtalan társasági falatozás örömét átszabja a cöliákia. Többféleképpen: érzelmileg, logisztikailag kihívás a részvétel.

Máshogyan ülök a körben. A dobozomban hozott ételt fogyasztom, miközben próbálom védeni azt, figyelni a többiek mozdulatait. Átnyúlnak felette, morzsát söpörnek, szalvétát emelnek. Kiveszik a kezemből, hogy megmelegítsék. Az otthoni főzéssel nem ér véget a feladat, hiszen utána is koncentrálnom kell, hogy ne szennyeződjön az ételem míg végre megeszem. Más ízűek számomra így a beszélgetések is.

Nem csak a biztonságról van szó, hanem arról a figyelemről, ami rám vetül. Mások tekintete reflektorfényként világítja meg a cöliákiát. Sok mindent kapok a nyakamba. Például sajnálatot, amikor a többiek szemében maga a “dolog” kitakar engem és nem látszom, csak az, hogy eltérek. Jön egyéb is: értetlenkedés, sőt számonkérés, hogy ugyan miért nem teszek kivételt legalább egy falat erejéig.

Nem jó evés közben magyarázkodni. Igyekszem röviden, tömören válaszolni. Ha kérdeznek annyit beszélni a cöliákiáról, amennyit muszáj. Nekem fél évbe telt megtanulni a diétát teljes hosszában. Hogyan is adhatnám ezt át úgy, pár másodperc alatt, mint egy húsos tálat az asztal másik végéből? A társaságtól is függ, mit osztok meg. Máshogyan kommunikálom barátok között, mint egy nagy, családos rendezvényen, ahol a rokonok többségét évente egyszer látom. Van olyan ritka esemény is, ahol nem én vagyok az egyetlen cölis. Egyszer a konyhában futottunk össze miközben próbáltuk menekíteni a dobozos ételeinket. Értettük egymás kívülállósságát, mások számára láthatatlan erőfeszítéseit. Hiszen sok óra munka, odafigyelés az, hogy egyáltalán ott lehessek az asztalnál kezemben kanállal. Készülés, előre főzés, információgyűjtés, eszközcipelés. A helyszínen pedig a szokásos nehézségek: fa vágódeszkák vagy az életmelegítés buckái.

Egy biztos: bárhol is legyek társaságban az asztalnál kívül vagyok a körön. Nemeket mondok a kínálgatásokra. Kedvesen, minél többször kerülve a nem szót. Eszem, amit ehetek: a kapott banánt és a csomagolt gluténmentes kekszet. Iszom a vizet, a kólát. Egy közös élményt nézek messziről. Ahol a megosztott étel annyi mindenről szól. Rengeteg rétege van a közös étkezésnek, azt látom én, aki éppen nem ehetek ugyanazt. A többiek nem veszik észre: ők fogyasztanak. Eltakarja előlük az étel.

Sok társaságot kötőanyagként tart össze az ami előttük van az asztalon. Hiszen ha a téma el is fogy, végső soron az ételről akkor is lehet beszélni. Szemlélek halott közösségeket is, ahol kizárólag ez az egyetlen kapocs. Nem véletlen, hogy a magyar nyelvben külön szó van a barátra és ivócimborára. Kívülről látom, hogy vannak evőcimborák is.

Érdekes mennyifajta reakciót vált ki az emberekből, hogy nem eszem velük. Szinte provokációnak hat. A szeretettel kínált fogásokat nem fogadhatom el, emiatt sokszor érzem, hogy megbántom a házigazdát. Mert belerakott sok mindent az ételbe és nem csak alapanyagokat. Időt, figyelmet, gondoskodást. A másnak főzött étel nem más, mint tálba öntött szeretet. Hiába tehát a korlátaim, ott van bennem és a kultúrában a vendéglátás rituáléja. Hatnak rám a szokások, éppen ezért nehéz legyűrni a bűntudatot. Nem fogadhatom el a felkínált, ételbe csomagolt szeretetet.

Jön a véleményzápor, amikor az asztalnál ismét terítékre kerül a diéta. Az elején elvártam, hogy a világ értsen meg és sokszor megsértődtem amiért megsértődtek, hogy nem tudok gluténos dolgokat enni. Nem értettem azt, hogy aki nem él ezzel, attól nem várhatom el, hogy tapasztalati empátiája legyen. Ráébresztett a közös étkezés, hogy számos olyan élethelyzet létezik, ami viszont nekem idegen. Vajon hányszor vagyok a másik oldalon, az ítélkező rokon szerepében? A nyitott hozzáállás helyett a véleményét, félinformációkat fújó ismerős az asztalnál? Megtanított mindez arra, hogy alázatosabb legyek, hisz már értem: egész világok, univerzumok vannak bennük, amiket én is ugyanúgy messziről szemlélek. Tapasztalat-felhők, esemény-ködök. Haladunk el egymás mellett, hatnak egymásra csillagaink, mondataink, gesztusaink melyeket sokszor utólag értünk, érzünk át teljes hosszában. Vagy akár évekkel később, amikor mi is hasonló helyzetbe kerülünk. Miközben ülünk egymás mellett egy nagy asztal körül, az életben.

Már nem oszt, nem szoroz, ki mit gondol a diétámról, hiszen hazamennek, nekik utána nincs bajlódás. Nem látnak bele most a helyzetembe és ez jól van így. Talán egyszer. Azonban a saját döntéseimért és egy esetleges hibáért is nekem kell felelősséget vállalni. Utóbbi napokon, heteken át kísérne, kísértene egy rossz döntés után. Legyen tehát bármekkora is a társas nyomás, kitartok.

Sokszor azért fárasztanak a reakciók. Mintha egy unalmas sorozatot néznék. Semmi eredetiség, ugyanazok a mondatok jönnek szembe. “Kinövöd.” “Én is az vagyok, hiszen evés után szokott fájni a hasam.” “Régen ilyen divat nem volt.” “Biztosan nem kérsz egy kis kóstolót?” Eddig a leghitelesebb választ egy 10 éves kisfiútól kaptam. Egymás mellett ültünk, mindkettőnk előtt egy-egy chips-es zacskó. Megkínáltam a sajátomból, mire ő is adni akart egyet a gluténos chips-éből. Elmondtam neki, hogy azt sajnos nem ehetem meg. Megnézte az összetevőket, kicsit csendben volt majd annyit mondott: “de kár!” Ennyi. Semmi tanács, magyarázás, sajnálat, csak egy őszinte reakció és ment is tovább az élet.

Az étkezéshez mindenkinek van viszonya, de a cöliákiához nem igazán. Éppen ezért sokan diéták mentén próbálnak kapcsolódni. A fogyókúrázókkal azonosítanak vagy a vallási, környezetvédelmi esetleg egyéb okokból “máshogy” étkezők kalapjába kerülök. Számtalan beszélgetésben vettem részt az asztalnál és valahogy mindig azt érzem, hogy a többség nem tud különbséget tenni a saját döntés és a külső korlát között. Ezek a dolgok egy nagy kalapban, egymás hegyén-hátán vannak.

Azt is tapasztalom, hogy körülöttem nehezen viseli a többi vendég magát a tényt, hogy nem eszem velük. Megkapom: nagy az önfegyelmem. Ezt valójában inkább rosszullét-elkerülésnek tartom. Ha az asztalnál ülők is átélnék azt a fájdalmat, rosszullétet, letaglózó gyengeséget, sürgősségi-kört, amit én glutén evés után, akkor fel sem merülne az alábbi kérdés: miért nem eszel egy falatot?

Ezekre a nyakamba kapott reakciókra valójában mégsem tudok haragudni, mert a múltban én sem tudtam a különbséget. Magam is kínáltam korábban süteménnyel gluténmentes diétát folytatót (nem volt cöliákiás). Én is csak utólag, évek után értettem a bizonytalanságát és kérdéseit.

Az étkezési trendek nagyon sokfélék. Egy egész iparág épül a táplálkozásra. Így miért is várhatnám el azt, hogy egy olyan dolog, mint a gluténmentes diéta ne okozzon kavarodást a fejekben? A cöliákiás-gluténmentes és a fogyókúrás-gluténmentes étkezés két külön dolog. Számomra már az is nagy könnyebbség lenne, ha csak ez az eltérés bekerülne a köztudatba.

Vannak másfajta közös étkezések is: váratlanok, amelyekre nem tudok készülni. Mert ahol emberek gyűlnek össze, ott előbb utóbb asztalhoz ülnek. Mivel a megbeszélt események előtt jóllakom otthon, ezért nem vagyok éhes, viszont a spontán együttlétkor más a helyzet. Ilyenkor az illatok, ingerek táncot járnak előttem. Azt hiszem üres gyomorral másokat nézni, miközben fogyasztanak a kínzásnak egy különösen kegyetlen formája. Amúgy viszont, tele hassal érdekelnek a körülöttem lévő gluténos fogások. Szoktam szagolgatni, nézegetni az ételeket. Tapogatózom a szememmel. Próbálom elképzelni, hogy milyen lehet az ízük. Élvezem figyelni, ahogy mások jóllaknak és elégedett lassúság vesz rajtuk erőt. Közben ömlik a szó, oldódik a távolság.

Számomra ezek az étkezések nem az ételről, hanem az emberekről, a társaságról szólnak. Mivel ebben a körülményben nincs változás: továbbra is ott ülnek körülöttem azok, akik számítanak. Ez pedig fontosabb annál, mint hogy kinek mi van az orra előtt, a tányérján. Mert a közös evésnek mégiscsak az együttlét a lényege. Az emberek a főszereplők. A többi meg csak körítés. Ürügy.

Mert valójában nem az étel az, ami összeköt az asztalnál, hanem mi egymást.

Last modified on 2021-06-05