Nyit a színház, az éttermek. Indulnak a fesztiválok. Apad a hullám, tárja kapuit a világ. Lekerül a maszk, az utcán csupasz az arc. Visszatérünk. Újra a stúdióban jógázom. Személyesen találkozunk a kvízcsapattal és kollégákkal. Több, mint egy évig csak kamerán keresztül alkottunk közösséget. Most újra együtt: máshogyan közel egymáshoz. Kicsit idegenül, félelemmel, tapogatózva. Mint egy medve, akit a fogságból kiengednek a természetbe. Egyszer csak eltűnik a rács az orra elől, s ő bizonytalanul lépked kifelé. Mi is így vagyunk a hullámok között. Egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy szabadok vagyunk. Nehéz elhinni, hogy kitárul a világ.
A diétatartásban nem lehet nyitni, nincs visszatérés. Vezetek az úton, ahol egyre több az inger. Jönnek velem szembe az események. Ott maradtam a téttel, mint egy vegyianyag-szállító kamion sofőrje. Eddig üres volt előttem a pálya. A lezárások száműztek sok kihívást: az étkezős eseményeket, az utazást, munkaebédeket. Más cöliákiások is tapasztalták ezt, a karantén egyik furcsa mellékhatását. Az árnyalatnyi könnyebbséget, hogy a saját konyhánkba szorultunk. Most visszatér a forgalom.
Ennyi vezetés után szakértőkké váltunk, de attól még figyelni kell az útra, hiszen tétje van. Máshogyan kell közlekednünk, hátunk mögött a veszéllyel. A pandémia alatt kiürült utcák, az otthonfőzés biztonsága valahogyan elsimította a diétatartás napi nehézségeinek egy részét. Máshogyan haladtunk, nyugodtabban lehetett közlekedni. Kevesebb kihívás leselkedett ránk. Most sokaknak visszatér a megszokott kerékvágás, nekünk pedig marad a manőverezés. Kirándulás alatt, vendégségben. Kint a világban, ahol ránk nem csak vírus leselkedik, hanem megoldandó feladatként a biztonságos étkezés. Eltávolodnak a mindennapi tapasztalataink a többiektől, hiszen nekünk maradnak a korlátozások. Párhuzamos ételek, párhuzamos életek.
A napokban egyre több fogás jön velem szembe. Jobban látszanak a számomra nem létező lehetőségek. Erősebb a kontraszt. Ételekkel nézek farkasszemet és érzem az evolúciós nyomást, a farkaséhséget. Elém kerülnek megpakolt tányérok, de nem ehetem meg, ami rajtuk van. Fizikailag is közelebb vannak a gluténos ételek. Hirtelen sokan beleszövik a beszélgetésbe, hogy hol és mit ettek. Itt-ott jártak, fagyiztak, kóstoltak a kinyitó vendéglátóhelyeken. Látogatóba megyünk, ahol ételekkel kínálnak. Buckák az úton. A berozsdásodott nemet mondó féket újból működésbe hozom. Éttermi illatok, képek csapnak meg és előkerül a mondat: nem, köszönöm, nem ehetem. Szaporodnak a nemek, a nyitó világ szüli meg azokat.
Van amiben lehet nyitni és van amiben nem. A tavalyi első hullámot követő javuláshoz hasonlóan a szabadság most sem felhőtlen. Felhős ég. Idő kell a visszaálláshoz. Ahhoz, hogy már nem kell maszk az utcán vagy hogy lehet menni zárt közösségi terekbe. A jó változáshoz sem egy gombnyomás az alkalmazkodás. Bár tapasztalok egy ilyen hozzáállást, ami ezt célozza meg, de valójában nem lehet meg nem történtté tenni a járványt. A hullámokat és ami velük jött. Hiszen máshogyan, de mindenkit érintett. Senki sem úszta meg szárazon. A maszktól meg lehet szabadulni egy mozdulattal, de ezektől az élményektől, tapasztalatoktól viszont nem. Az sokkal lassabb folyamat. Itt maradnak a romok és vár a takarítás. A rendrakás hosszú munka.
A nyitásban nekem a cöliákia miatt ott van egy árnyalatnyi szomorúság. Hiszen milyen jó lenne, ha a diétában is véget érnének a korlátozások! Egyszer csak eldobhatnám a dobozaimat, mint a maszkot és visszatérne a szabadság. Ha Müller Cecília bejelentené: vége! Lehet-e egyáltalán ugyanoda érkezni, ahol voltam? A múlt egy érintetlen darabjához, ahol nem volt sem diétatartás sem világjárvány? Valószínűleg hiú ábránd, délibáb. Senki sem tud mindezen események elé visszatérni, mert a történések nyomot hagynak. Azért jó lenne álmodni, álmodozni arról, hogy milyen lehet ismét csak úgy, gondtalanul enni. Szabadon.
Last modified on 2021-05-27