Ha fáj a hasam azt képzelem, hogy a bélrendszerem egy hatalmas erdő. Olyan ökoszisztéma, amely ideiglenesen lehet sérült vagy kiszáradt, de virágzásnak fog indulni. Újra zöld lesz, ahogyan kihajtanak benne a növények és élénk virágok lepik el összes szintjét. Azt hiszem a jó életet is egy szép erdőhöz lehet hasonlítani, ahol a szimpla túlélésen felül ott a kiteljesedés, a virágzás.

A jó élet nem állomás, hanem irány. Pillanatról pillanatra kell megtalálni ameddig lélegzet van. Egyetlen kérdés létezik: vajon jó felé megyek-e vagy eltévedtem? Az iránytartás nem egyszeri tett vagy látványos aktus, hanem folyamatos igazítások a mozgásban lévő világban, a változások hullámain. Hiszen az élet természete, hogy kibillent középpontomból. Hiányoznak tehát a minden helyzetre illő, örök érvényű válaszok. Az élet szövedéke nem kínál egyszerű megoldóképleteket.

A jó élet számomra nem a kényelemről, hanem az értelemről szól. Nem egyenlő a fogyasztással, a betegségek hiányával vagy bármely képzeletbeli, tökéletesnek hitt állapot elérésével. Azokat előbb-utóbb úgy is elmossák a változások hullámai - felesleges elillanó dolgokra építeni.

Hogyan jön ehhez a cöliákia? A jó élet nem valamilyen betegség ellenére, hanem azzal együtt is megvalósulhat. Része az egésznek, ahogyan egy erdőben is találhatók korhadt fák és letört ágak. Attól még a természet virágzik. Nem lehet csak a nekem tetsző dolgokat kicsipegetni a rendszerből. Bár a mai, mesterségesen telepített, vonalzóval húzott erdők ezt célozzák meg. Valójában halott, steril helyeket alkot az a megközelítés, melyet a gazdasági érdek címkéje jelöl.

A jó élethez fontos még a megfelelő tempó. Azt veszem észre, hogy általában gyorsabban száguldunk a kelleténél. A padlógáz veszélyeket rejtegethet. Hiszen mi történik, ha rossz az irány és túl nagy a sebesség? Elkerülhetetlen a becsapódás: fába, épületbe, megállókba, emberekbe, akiket elvihet az ütközés ereje.

Egy krónikus állapot is lassításra késztet. A rendszeres főzés például akkor tud beépülni az életembe, ha nem fogyasztom el egy szuszra az összes energiám. Hagynom kell másnapra is, hiszen kezdődik a feladat elölről. Itt, a részletekben, az apró feladatokban a cöliákia. Átszövi a hétköznapokat, mint gombafonalak a fákat.

“Lassan járj, tovább élsz” tartja a mondás, vagyis lassíts, tovább érsz. Nagy sietéssel könnyű elhagyni a lelket, letérni a megfelelő csapásról. A kis sebesség önmagában nem megoldás, de vannak dolgok, amelyeket csak lassabb tempónál lehet észrevenni.

A cöliákia olyan tanítást hoz, amivel előbb-utóbb mindenki szembesül. Azzal, hogy az élet részét képezik a letört ágak. A test öregedése, balesetek, külső és belső sebek. Ahogyan az erdőknél, az embernél sincs steril, vonalzóval meghúzott élet. A valóság ennél rendezetlenebb és bonyolultabb. A virágzást pedig nem lehet kierőszakolni, pénzzé tenni. A homo sapiens olyan dolgokat akar kontrollálni, amiket nem tud és azokért, amiket kontrollálhat általában nem vállalja a felelősséget. Igába fogni csak belső világomat tudom - tanítja a jóga. Önismeret nélkül pedig az ember vakon botorkál a világban és nem érti miért ütközik állandóan ugyanazokba a helyzetekbe.

Egy rosszullét figyelni tanít magamra, a testemre. Olyan, mint egy negatív nyaralás. Ugyanúgy eltávolít a hétköznapok zizegésétől és kilök egy másik helyre - messzebb a megszokott apró-cseprő ügyek áramától. Mire adjak az energiámból? Mi a fontos nekem? Merre találom az irányt a jó élet felé? Ezek a kérdések tolakodnak előre.

A megfelelő irányt nem lehet bekeríteni, lebetonozni, szavakba önteni, ahogyan például az időt sem. A ma embere azt is szeretné kimérni és kitölteni. “Az idő pénz.” Tartja a kor jelszava. Régen azonban más időket éltek. Természetesebb volt a ritmus, a Nap járásához igazítva. Ciklusok adták a munka, pihenés és ünnep idejét. Ma már műszerek mérik az ezredmásodperceket. Ennyin múlik egy olimpiai érem egyes sportágakban. Pedig ciklusok részei vagyunk. Ahogyan a sötétség és világosság táncol. Ahogyan a szív dobban, a be- és kilégzés iránya váltakozik. Ahogyan a világegyetem tágul és összehúzódik, mikor lélegzetet vesz a teremtés.

A természetnek más a sebessége, mint a másodperceket is pénzzé tevő embernek. Megvan az ideje a növekedésnek, virágzásnak és elmúlásnak. Ettől a ritmustól fizikailag is elkülönülünk, de képtelenség olyan dologtól leválasztani magunkat, aminek a része, egy parányi darabja vagyunk.

A jó élet jó emberekkel van tele. Élő közösségekkel, aminek a tagja vagyok. Egyszer egy régi lakótársammal minden nap végén összeírtuk, hogy aznap milyen jó dolgok történtek velünk, amikért hálásak lehetünk. Egy nagy vázába raktuk a cetliket és visszaolvasva egy közös pont volt az írásokban: a történetek emberekhez kötődtek.

Jelentősége van annak, hogy az élet mely területére vetem tekintetem. Tudok-e kapcsolódni a saját gazdagságomhoz? Ez létszükséglet. Vannak helyek, ahol időnként könnyebb megtalálni a középpontot, a pillanat tisztaságát és frissességét. Ilyen nekem a Duna-part vagy a jógamatrac. Ezek olyan külső terek, amik különleges belső tereket nyitnak, ahol megtapasztalhatom, hogy része vagyok valami nagyobbnak. A természetnek, csendnek. Ezeken a pontokon vissza kell váltanom egy alacsonyabb sebességbe, hogy megtaláljam belső irányom és olyan dolgok felé haladjak, amelyek lelkesítenek, táplálnak és táptalajul szolgálnak. A külső elvárások zajától távolodva meghallhatom saját hangomat.

A jó élet mindenkinek mást jelent. Belülről érezni, kívülről látni lehet a megfelelő irányt. Sugárzik, ahogyan egy szép erdő látványa is nyugalmat, békét ad vendégeinek. Mert a virágzás másokat is megérint - az égig emel.

Last modified on 2021-10-22