Sínen vagyunk. Ülünk a vonaton, haladunk Budapest felé. Tavaly augusztus óta, kilenc hónapja nem kirándultunk. Beszorítottak a hullámok. A mostani egynapos kiruccanás felér egy Covid előtti külföldi hétvégével. Akkor a főváros csak egy átszállási pont volt, most ez lett a kül-föld. Idegenné tette a járvány a turista szerepet.

Az utazás számomra azt (is) jelenti, hogy elszakadok a biztonságos konyhámtól. Kilenc hónap után mintha egy étel sivatagba lépnék ki. Ugyanúgy beindul a mókus-reflex az indulás előtti napokban, mint régen. Gyűjtögetek, felhalmozok gluténmentes ételekből, hogy tudjak mihez nyúlni bárhol, ha megéhezem. Enni a táskámból. Nálam az előkészületek legalább annyi napot ölelnek fel, mint amilyen hosszú a kirándulás. Két dolgot szeretnék ilyenkor elkerülni: a vadászást és az éhezést. Annak ellenére teszem mindezt, hogy tudom, most gluténmentes éttermet is útba ejtünk. Olyat, ami 100 %-osan biztonságos, vagyis az egész konyha mentes. Odáig viszont el kell jutni mégpedig a sivatagon keresztül.

Az utazás érezteti a különbségeket a régi és az új élet között. A második és harmadik hullám miatt számomra ez a másság ideiglenesen eltűnt. Otthon a konyhában főztünk, ettünk, nem volt lehetőség arra, hogy kihívások elé kerüljek. Könnyebb lett a diétatartás a kietlen táj nélkül.

Pedig korábban mennyit utaztam cöliákiásként! Csak a diagnózist követő évben, 2017-ben például hét országban jártam. Amszterdamban a fél várost keresztülgyalogoltam, hogy eljussak egy gluténmentes boltig. Izraelben egy vásárló karolt fel és kezdte nekem fordítani a héber címkéket az árukon. Ahány országban jártam, annyi nyelven tudtam azt, hogy gluténmentes. Glutenfrei, sin gluten, sans gluten, senza glutine, bez glutena, glutenvrij, glutenfree. Németországban épphogy elkerültem egy csúnya diétahibát, Spanyolországban és Olaszországban, ahol kultúrája van a gluténmentes címkézésnek és helyeknek a mennyben jártam. Prágában egy speciális étterem volt az origó, onnan tettem csillagtúrákat a városban. Nem tartott vissza a cöliákia, de más lett utazni: eltűnt a gondtalanság és sok lett a tervezés. Külföldön kicsit olyan, mintha újra elölről kellene kezdenem megtanulni a diétát. Én a magyar termékeket ismerem, itthon jól tájékozódom, de idegen országban ismeretlenek a termékek. Elveszik a biztos talaj. Kellett egy kis idő, míg megértettem azt, hogy ahogy régen a diagnózis előtt utaztam, úgy már nem fogok tudni ebben az életben, csak ilyen csacskán.

Vadászni és éhezni rossz. Éhesen vadászni a legrosszabb, ezért is készülök előre. Ha útközben van nálam étel, akkor bármilyen helyzet jöhet, elkerülöm mindkét esetet. A vadászás azt jelenti, hogy nem tudom, hogy az adott napon hol, mikor és mit fogok tudni enni és akkor próbálok tájékozódni, mikor mindenki eszik. Kérdezek, magyarázkodok, végül valamilyen félig biztonságos dolog kerül elém. Választhatok: kockáztatok vagy nem eszem. Éhezni rossz, de ilyen helyzetekben csak így tudom elkerülni a rosszullétet. Emlékszem a cöliákiás csoportban volt egy poszt erről a dilemmáról: ki mit választ a kettő közül? Bizonytalan étellel rulettezik vagy üres gyomorral marad? Szinte kivétel nélkül a második lehetőséget választották a hozzászólók. Abban az állapotban viszont nagyon nehéz gondolkodni és fegyelmezettnek lenni. Egy éhes cöliákiás akármilyen szigorú, előbb utóbb megtörik. Ezért nincs más megoldás, mint az elkerülés vagyis az étel-hordás. Piknik.

Oázisokat lehet találni. Olyanokat, mint Pesten a Kata étterem, ahol most is ettünk ketten miután leszálltunk a vonatról. Ezek a helyek feltesznek a mentális térképemre városokat, sőt egész országokat. Hozzájuk igazodom. Magyarországon ilyen világító pont a térképen Debrecen, Gödöllő vagy Diósd. Lehet, hogy nem a legszebb városok, de számomra mind oázisok a sivatagban. Egy nagy tányérnyi biztonság és normalitás. Boldogság.

Last modified on 2021-05-08