Egy éve tart a járvány! Mikor lesz már vége?! - Ezek a mondatok hangzanak el a környezetemben. Mintha ugyanabból a könyvből olvasnák fel. 

Egy éve találok kézfertőtlenítőt minden kabátzsebemben. Egy éve tudom ki az a Müller Cecília. 

A diagnózis első évfordulója, 2017 szeptember 16-a jut erről eszembe. Emlékszem, hogy 12 hónap után volt bennem egy kis megkönnyebbülés, hiszen eltelt az összes évszak, körbeért a veszteségekkel teli év. Első karácsony, nyaralás, külföld az étkezési korlátozással. Innentől már csak ismétlés jön.

Büszke voltam, mert azt éreztem 12 hónapnyi diétatartás teljesítmény. Másrészt türelmetlenül vártam a folyamatos javulást. 

Egy másik időpont viszont jobban megütött. A diagnózis előtt kilenc hónappal már nagyon rosszul éreztem magam. Akkor megfogadtam bármi is lehet, egy évet mindenképpen kibírok. Aztán nem is emlékeztem erre, mégis mikor jött az évforduló lebetegedtem. 2017 januárjában elkaptam valamilyen vírust, belázasodtam és hetekre ágynak estem. Olyan volt, mintha a szervezetem kicsit feladta volna. 

Már egy éve járvány! Cseng ismét fülemben az ismerősök mondata. Büszke vagyok, mert 365 napig kicseleztem a vírust. Napra pontosan a veszélyhelyzet kihirdetése után 1 évvel, március 11-én kaptam meg az első oltást. Voltam közben nem hivatalos kontakt személy, mondtam le találkozót ismerőssel, akinek tünetei voltak, szüleim kapták el mielőtt hazamentem volna…a vírus körülöttem táncolt. 

Büszke vagyok arra, hogy eddig nem kötöttem össze embereket, a fertőzéssel. Szerencsével, de elvégeztem a rám eső feladatot. 

Oltást kapni felszabadító érzés volt, ha nem is megszabadító. Még akkor is, ha megkűzdöttem utána a lázzal, hányással és gyengeséggel.

Megkönnyebbülést jelentett, hiszen van végre egy eszköz a biztonytalanságban. Egy lépés előre a toporgás helyett. Új érzés számomra, hiszen a cöliákiában nincs ilyen külső megoldás, ott a következő nappal indul elölről a feladat akárhány év is telik el. Itt megszűnik a párhuzam és szétágazik az út a cöliákia és a koronavírus között.

Már egy éve járvány!

Vajon gondol-e ilyeneket egy rigó? Például: már x éve globális felmelegedés! Mikor lesz már vége?! A madár kénytelen alkalmazkodni az aktuális körülményekhez a túlélés érdekében. Mert nincsen befejezett vagy jövőbeli jelen, csak folyamatos.

Vajon találunk-e a természetben pöffeszkedő rigót? Aki nem hajlandó ételt keresni? Élőt biztosan nem. Az azonnali, gombnyomásra rendelhető fogyasztói társadalomban kiszáradtak a tartós értékek folyómedrei. Pedig most csak ezek oltathatnák az emberi szomjúságot.

A rigóknak sem kell teleszkópos gilisztakereső. Faágáruház összeszerelési útmutatóval. Énekhang-dialektus tanfolyam. Nekik kell kreatívan megtalálni a saját hangjukat minden egyes reggelen. Ahogyan az embernek is, amikor új nap virrad. 

Mindig csak kifelé. Befogni a távolságot, felhalmozni a tárgyakat, legyőzni a természetet. Ha a bolygó összes lakosa magyar életszínvonalon élne a jelenlegi technológiai szint mellett majdnem három Földre lenne szükségünk. Ez a fajta növekedés már nem folytatható ebbe az irányba.

A fogyasztói társadalom olyan, mint egy rákos sejt. Növekszik, növekszik egészen addig amíg el nem pusztítja az élőhelyét. Azt tanítják a reklámok, hogy az elégedettség egy külső dologtól függ. A teljesség viszont nem egy tárgyakból álló hegy. 

Ez a szemlélet nem nyújt igazán kapaszkodót egy olyan eseményben, mint a járvány. Az az alapállapot, hogy minden megvehető, kontrollálható, pótolható. Jár a szórakozás és kényelem. A világ uralom alatt: mindent lehet és egyre csak többet. Azt sulykolja, hogy kizárólag rajtam múlik az élet, elkerítve másoktól rám nem hatnak a természeti, társadalmi törvények. Most ez a kerítés leomlott: egy történés a világ másik végén hatással van arra, hova mehetek, kivel találkozhatok, befolyásolja a munkámat, sokaknak el is veszi. Megdőlt a reklámok ideálja, a fogyasztásra épülő önkép. Mi vagyok, ki vagyok akkor, ha nem fogyasztok?

Azt hiszem most fontos, hogy egy másik, belső irányt keressek és feltegyem magamnak: nekem mi a viszonyom a járványhelyzethez? Hogyan formál engem az elmúlt év tapasztalata? Biztosan a régi életemet sírom vissza? Miként szeretnék élni a jövőben egy picit máshogyan? Mi a fontos számomra? Mit tudok adni másoknak?

Személy szerint a járvány főleg kezdetben, az első hullámban jelentett éles váltást számomra. Elszakított a megszokott hétköznapjaimtól. Szó szerint fizikailag, mivel ideiglenesen egy másik városba költöztem, segíteni egy frissen műtött családtagom ápolásában. Szokásaim járványállóak voltak: ugyanúgy tudtam folytatni azokat a dolgokat, amiket szerettem. Egyszerű, közeli hobbijaim voltak, amelyekhez nem kell drága felszerelés vagy különleges helyszín. Csak egy kipihent agy és test. 8 éve jógázom heti rendszerességgel és napi egy órát sétálok a természetben. Ugyanezeket csináltam a tavaszi karantén idején, csak nagyobb mennyiségben.

Kivételes helyzetben töltöttem az első hullámot, hiszen tudtam otthonról dolgozni és sok mindenem volt, amiben talán mások hiányt szenvedtek: munkám, segítségem, helyben barátaim, feladatom. A diétában azonban ekkor sem tarthattam szünetet. Mikor március 11-én kihirdették a veszélhelyzetet és egy délelőttöm volt összecsomagolni egy dologra koncentráltam: hogy hazaköltöztessem a konyhámat. A csomagom így jórészt evőeszközökből és gluténmentes alapanyagokból állt.

Akkor tavasszal, amikor ott éltem abban a szobában, ahol felnőttem még friss volt az esemény. Sok dolgot lenyesett a hétköznapjaimból ez az időszak és közelebb jutottam saját magamhoz. Figyeltem mi az, ami ilyen helyzetben megmarad, melyek azok a dolgok, amik nem kopnak el. Ez az otthoni karanténidőszak azóta is hiányzik.

Most a családtagom műtétjének évfordulója is eljött. Egy várt esemény, nem várt eredménnyel… 

Az egy év során a későbbi hullámok újabb és újabb tapasztalatokat, veszteségeket hoztak. Emberek, mint szelek által tépázott zászlók. Nekem előnyöm volt, hiszen már évekkel azelőtt megtanultam együtt élni olyan dologgal, amire nincs megoldás.

Már egy éve járvány?!

Az én lépésem ugyanúgy számít megfékezésében, mint akárkié. Mert lépések vezetnek a célhoz. Valaki a maszkra nézve azt látja, hogy életet ment vele, más azt, hogy hordani kell. Felnőtt és gyerekes gondolkodás. Vajon akik sopánkodnak feláldoznák-e valamelyik családtagjuk életét egy maszknélküli sétáért? És a szomszédét vagy a kollégáét? Mit szólnának hozzá, ha az egyik ismerősük őket tartaná beáldozhatónak a saját kényelméért? 

A járvány olyan, mint egy nagy vizsga. Érettségi maraton. Mindenki egyéni szinten felel azzal, hogy mit kezd a külső eseményekkel. Az eddigi élettapasztalatok adják a felkészülést. Megannyi élethelyzet melyet átszínez, kisatíroz, felnagyít, áthúz a járvány és senki sem kerülheti el a hatásait. Nem lehet halasztani, engedményhez jutni. A felelet pedig teljesen egyedi, de talán mást, többet jelent az így megszerzett kényszerű tapasztalat, mint békeidőkben.

Mert a különleges események különleges lehetőséget is tartogatnak. 

Last modified on 2021-04-06