Az érzékenyítés kicsit olyan, mint az idegenvezetés. Turistaként meglátogatni egy helyet más tapasztalat, mint ott élni. Kívülről szemlélődve csupán benyomásokat szerezhetünk egy másik országról. Vendégként nem fedi fel magát a távoli világ. Ennek ellenére egy jó idegenvezető sok mindent átadhat a helyi életről, ahogy egy érzékenyítő film a krónikus betegségről. Ilyen a Glutened című rövidfilm, amely 8 percben vezet körbe a cöliákiás életben.

(Itt megnézhető: https://vimeo.com/486284734)

A videó a “régi” élet pillanatainak felelevenítésével kezdődik. Ez az eredményt követő időszak sokkja. Elszakadni a gluténtól, ételektől, helyzetektől.

Aztán jönnek a diagnózis képei: a mindent megváltoztató bélbiopszia (0:30). Majd pár tünet (hányás, hasmenés, hajhullás) visszafogottan ábrázolva. Van, akinek a diagnózis sok évnyi szenvedés után, másnak mintegy véletlenül, váratlanul derül ki. Ugyanaz a szó a leleten, de egészen más történetek.

Nekem ez a helyzet előtte valahogy egy megoldásként létezett a fejemben. Rosszullét, diagnózis, gyógymód és visszatérő, gondtalan egészséges élet sorrendben. Azt volt a nehéz elfogadni, hogy diagnózis van, minden más nincs. Sem gyógymód, sem visszatérő, gondtalan egészséges élet.

Nincs idő a kesergésre rögtön beleugrunk a főzésbe. A gyászra valójában két étkezés közti idő marad. Ez nekem egy 5 perces hazaút volt a kórházból. Egyetlen mozdulat: a hűtő kinyitása a megszokott könnyeddséggel. Ekkor szembesültem először az új élettel. Ugyanúgy ott találtam az ételeket, ahogy hagytam, de már nem ehettem belőlük. A régi világban maradt az ízük, melyre látványuk, illatuk továbbra is emlékeztetett.

A kezdeti napok, hetek próbálkozásainak jeleneteivel folytatódik a film (0:50). Nincs idő a filozofálgatásra, a nulláról vagy bármilyen szintről rögtön neki kell állni a diétának. Egyedül, segítség nélkül. Listákra, csoportokra, szakácskönyvekre támaszkodva. De ezek lassan jönnek, az első napokban még nincs kapaszkodó. A munka kitölti az időt, kétségbeesni pedig nem lehet.

Az elején mintha elvonási tüneteim lettek volna. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy hamburgert akarok enni. Nem volt meg a búcsú, az utolsó megszokott reggeli, ebéd, vacsora. Egy hirtelen váltással tüntek el a megszokott ételek.

A hosszú tanulási folyamat számos lépésből áll, mint az új, ismeretlen eredetű alapanyagok megismerése (1:02). Nekem ilyen volt a köles, hajdina vagy quinoa. Az állandó címkeolvasás a boltokban (1:06), a veszteség templomaiban. Az első időkben akárhányszor elolvastam egy termék leírását, mindig ott volt a lehetőség, hogy kiderül: soha életemben nem ehetem többet. Napról napra újabb és újabb ételeket veszítettem el. Inentől két csoportba sorolom a termékeket azóta is: ehetem-e vagy sem. Apró, de világot jelentő örömöt jelentett, amikor valamiről kiderült, hogy szabad enni, mint például a Nutelláról. A pénztárnál később jön a szembesülés az új alapanyagok árával (1:18). Aztán az elkerülhetetlen konyhai hibák és kezdeti kudarcok pillanatai láthatók (1:29). Az ehetetlen ételek. Nem felejtem el az első gluténmentes pizzámat, amit ki kellett dobnom, mivel annyira kemény volt, hogy nem tudtam beleharapni.

Azok a bizonyos mondatok ott vannak a háttérben (1:41). “Ön cöliákiás, a legkisebb mennyiségű glutén is kiválthatja az autoimmun reakciót. Szigorú gluténmentes étrendet kell folytatnia egész életében.” Majdnem ugyanezek hangzottak el egy dunaújvárosi kórházban. Fekete doktornő gépelt egy régi billentyűzeten, sietett két beteg között. Egyszer csak rám pillantott sajnálkozóan és közölte. Nem tudtam miről beszél. Soha nem hallottam arról, hogy cöliákia. Elmondta röviden mit jelent. Azt kérdeztem, hogy ez biztos? Tényleg lehetek ennyire rosszul az ételtől? Azt mondta igen, és kezembe nyomta a biopszia eredményét, valamint egy pár oldalas leírást a diétáról.

Állandó elölről kezdés a konyhában (2:08). A hibák nem állíthatnak meg, hiszen az éhség nem tűnik el. Helyettem nem dolgozik senki. Nem tudok rendelni, nincs kit megkérni, hogy főzzön. A megszokott kellékek, a jól ismert dobozok következnek (2:32). Esti feladat: előre csomagolni a másnapi ételt.

Mert a cöliákia valójában az ajtón túl kezdődik. Azt ehetem, amit magammal viszek.

Olyan a hiány, mint egy megvágott ujj. Addig fel sem tűnt, de utána állandóan beütöm. A test többi részéhez képest rivaldafénybe kerül. A diéta ilyen, egy megsebzett ujj. Legjobban pedig a társasági események világítják meg (2:36). Ilyenkor előttem vannak a régi élet kellékei, az orrom előtt karnyújtásnyira az elveszett ételek. Előjönnek a régi emlékek, arról amikor én is gondtalanul ehettem (2:55). Szemmel eszem. Meg szoktam szagolni az ételeket és úgy próbálom elképzelni milyen az ízük. Van olyan étel, amit még azelőtt sem ettem, az ismeretlen és vannak a régi ételek, amiknek próbálom az illatból felidézni az ízét emlékezetemben.

A környezet a fegyelmezettségben nem segít, hiszen folyamatosan kínálnak. Ezerféleképpen kell nemet mondani (3:15), úgy hogy valójában igent szeretnék. Sörhab, pizza, morzsák. Részletek. Aztán, ahogy a következő jelenetben, én is előveszem örök piknik kosoram: a dobozt (2:59) a gondosan bekészített étellel. Mint egy focista a labdát, folyamatosan fedezni kell a keresztszennyeződéstől (3:18).

Úgy lehet fityiszt mutatni ilyen helyzetekben, ha finomabb ételt készítek, mint amit körülöttem esznek. Belső, elvehetetlen mosolyt ad az amikor lerakok ebédidőben egy olyan ételt a közös munkahelyi asztalra magam elé, ami finom és a saját kezemmel készítettem.

A gyakorlással egyre gyorsabban haladok, a főzés már nem ismeretlen teher, hanem ismert rutin. Erőfeszítés nélkül megy: a kezek maguktól aprítanak, kevernek, tűzhelyt gyújtanak. Napok telnek és dobozok (3:47). Végtelen podcast-ok aláfestésként. Én azokat hallgattam, interjúkat az esti főzések alatt,

Egy újabb éttermi esemény következik (4:48). Máshol mást enni munka, feladat és félelem. Pincérek jönnek, mennek. Végtelen magyarázatok, hogy mit jelent a gluténmentesség. Nem értik: a vegánsággal vagy cukorral keverik (4:55). Az első időkben lelkesen magyaráztam, később belefáradtam, rájöttem így éttermekben étkezni kivitelezhetetlen. Tűkeresés a szénakazalban. Nem lehet tartani a 100 %-os diétát egy olyan környezetben, ahol gluténos ételeket is készítenek, a személyzet pedig nincs tisztában az alapanyagok eredetével. Mindkettőnknek fájt: nekik egy macerás vendég voltam, nekem pedig jött a hasfájás.

Veszélyes játék indul: jenga. Egy rossz mozdulat és borul minden. Szimbolikus jelenet, hiszen akármelyik kocka romba döntheti az egész tornyot akárcsak a diétánál minden étkezéskor ott a hibázás lehetősége. Nekem egyértelmű hol történt a diétahiba, a kuszkuszevés és mellé a keresztszennyezés (5:55-nél). Hirtelen, váratlan jön a rosszullét (6:39) vele pedig az érzés: annyi a diétának.

8 percnyi látogatás az életembe.

Last modified on 2021-03-20