Utak. Ha visszafelé nézünk szélesek és folytonosak, a lábunk előtt viszont csak halvány csapások látszanak. A jelenben mi tapossuk ki azokat. Napról napra. Korábbi tapasztalataink útjelzők, mellettünk társaink haladnak. Együtt, mégis külön. Néha egy szakaszon közösen. Van akivel néhány percig, mással egy életen át. S alkalmanként, mikor feljutunk egy magaslatra, megállunk és visszanézünk. Ott megcsap a látvány, szembesülünk milyen messzire jutottunk. 

Mennyi megtett lépés: esti főzés, terméklisták, gyártói nyilatkozatok böngészése. Milyen messzeségbe veszik az első étel, a rizses hús, amit a diagnózis után készítettem! Távolivá válik a mindennapi étterembejárás élménye. A cöliákia nem egy másik ösvény, hanem egy másik ország. Új, korábban ismeretlen tájakon kanyargok: eltűnt ételek, esti főzések, magyarázkodások. Akaratlanul is rakódnak rám a tapasztalatok, mint utazóra a por.

Az utat kizárólag a jelenben lehet építeni. Egyedül a következő lépés szélesítheti az ösvényt és tájolja be az irányt. Visszafelé csupán nézni tudok. Utólag nem alakíthatok egykori lépéseimen. Csak azon változtathatok, ahogyan most rátekintek.

A jelenben sokszor a haladás erőfeszítést igényel, hiszen mindez azt is jelenti, hogy le kell lépni a megszokott kövekről, ösvényről miközben nincs meg a biztos talaj. Az ismeretlenbe lóg a láb. Egyszerűbb a megszokott körön maradni, melyek azonban nem visznek új célok felé.

Az életben választani kell, mert nem haladhatok egyszerre több irányba. Ha pedig mozdulni sem akarok, előbb-utóbb az élet fog lökni mert egy helyben lenni illúzió. Körülöttem nem marad változatlan a világ akkor sem, ha én nem lépek. Döntések vannak, melyekből így vagy úgy, de utak fakadnak.

S most, ha tekintetem előre szegezem, tudom, hogy a horizont mögött ismeretlen tájak húzódnak. Olyan szakaszok, melyeket még nem látok be. Ez a mai környezet pedig egyszer messzi-messzi emlék lesz, amire, ha elönt a nosztalgia vagy egy másik magaslatról lenézek, visszatekinthetek.

Felülről, mint egy térképre, ahol városokként világítanak az események sűrűsödési pontjai. A hosszan kanyargó folyók változatos tájakon át: a monoton napi rutinok. A határok, határhelyzetek, amelyek elvágják a régi, megszokott élet környezetét. Ott pillanatok, mint sorompók jelzik, hogy az élet végérvényesen megváltozik. Új szerep a régi levedlett helyett. Életektől búcsúzni, életeket üdvözölni. Sokszor viszont fokozatos az átmenet az egyes vidékek közt. A táj csak apránként, halvány árnyalatokkal változik. Innen távolról nézve mások a méretek is. A korábban hatalmasnak érzett problémák egy része egészen összemegy.

Lassan, napról-napra, ahogy homokszemek futnak le, úgy fogyatkozik az út az ember előtt, bár a táj kiszámíthatatlansága végig megmarad. A jövő állandósága megismerhetetlensége. Soha el nem érhető délibáb. Az utazó az évekkel lassul, szűkül az út, s aztán a háta mögött több lesz, mint előtte.

Eljön egyszer az az idő, mikor minden nap és lépés egy nagy úttá válik a hát mögött. A végső magaslaton pedig az örök felismerés: mennyivel könnyebb lenne visszafelé élni az életet, birtokában az út tapasztalatainak! De utólag nem csak könnyebb, unalmasabb lenne, s akkor hogyan is lehetne fejlődni?

Hiszen az élet nem más, mint a bejárt út maga.

Last modified on 2021-01-17