Rohamszerűen érkezik egy rég nem látott vendég: a rosszullét. Az egészség elhomályosítja ezt a másik dimenziót, amikor a tudat beszűkül a fájdalomtól és csak egyet akar: legyen vége! Ismét elért a diétahiba…vagy nem. Kinek van kedve, energiája visszakeresni mi lehetett a baj? Most csak a túlélés lebeg a csukott szemhéj mögött. Aztán mégis jönnek a kérdések: Vajon nem lehet-e inkább valami más? Gyomorrontás, vírus, stressz? Hiszen megannyi dolog okozhat erős hasfájást. Vajon az új zsemle volt a gluténmentes pékségből vagy a másik konyhából áthozott balzsamecet lehetett a baj? Sosem tudjuk meg: az ecetet kidobjuk, zsemlét egy ideig nem veszek. 

A hasfájás cöliákiásként mindig kicsit mást jelent, főleg kétségeket. Ez most diétahiba? Esetleg nincs is köze hozzá? Örökös nyomozás. A félreevés lehetősége ott van valahol a közelben, s néha bekopogtat, illetve inkább betöri az ajtót.

Rosszullét van. Elnémul az összes hétköznapi gondolat, a mindennapok problémái. Forog a szoba, nem tudom abbahagyni a remegést, a fájdalom teljesen letaglóz, legyengít, mintha hasba szúrtak volna. Pihen a toll és a billentyűzet. Beszűkül a tér és az idő. A félelem is megérkezik rögtön nyomában. Mi lesz, ha kórházba kell menni ilyen, koronavírusos időkben? Csak kapaszkodok erősen, mindenféle reménybe, dolgokba, emberekbe amiket és akiket csak érek. Másra nem jut energia. 

Szerencsére a következő reggel megmarad az étel és enyhül a fájdalom. Az új nap reménye. Még gyengén és erőtlenül, de már picivel jobban. Tágul a tér. Aztán még néhány napfelkelte és elmúlik, visszatér minden a megszokott kerékvágásba, de az emlékemben megmarad a tehetetlenség, a reménytelenség, a csendes könyörgés és a kiszolgáltatottság. Az az érzés, hogy nincs esélyem. Nyomot hagy a rosszullét, de azt is tudom, majd elfedik azok a napok, amikor nincs itt, amikor van erő. Hiszen nem először történik meg, rutinom van a folyamatban, de megszokni nem tudom. Azt érzem, egy perc is sok belőle. Olyan, mint egy fárasztó szomszéd. Öregszik tőle a lelkem.

Valaki, aki emlékeztet az egészség és az idő végességére. S mit lehet tenni? Elfogadni jelenlétét és bízni távozásában. Hiszen ahogy a sztoikusok és a buddhisták is megállapították: kétféle szenvedés van, az elkerülhetetlen és az ami elkerülhető. A történés és a reakció. Utóbbival igyekszem nem tetézni a bajt.

Ilyenkor a vendég hoz is, mert ajándék nélkül senki sem érkezik: ráébreszt micsoda érték minden egyes pillanat, amely egészségesen telik. Lecsupaszítja, egyszerűsíti az életet a rosszullét. S mikor erre kifejezetten erősen emlékeztetnek, mint ahogy most, megfogadom, hogy a békeidőket sokkal hasznosabban töltöm. Mindez egyfajta áldozás a fentieknek vagy talán magamnak. Egy olyan figyelmeztetés, ami abba az irányba lök, csináljam azt, ami tényleg fontos a számomra. Fájdalmas emlékeztető.

Ezek a helyzetek éberré tesznek, kifordítják sarkaiból a megszokott világomat. A túlélés kihegyezi az érzékeket és a lelket is formálja a tapasztalat. Szerencsésnek érzem magam, hiszen 6 hónapja ez az első diétahibám, ami erős tünetet okoz. Fél év rosszullét nélkül! Ez is, amilyen hirtelen jelentkezik olyan gyorsan enyhül, egy hét alatt pedig teljesen eltűnik.

Jött és ment, s az élet ismét nem csak túl, hanem megélés lesz. 

Last modified on 2020-12-05