Mindenki csak a saját szemszögéből látja, értelmezi az eseményeket. Így van ez most is a koronavírus idején. Számtalan korábbi személyes tapasztalat, élmény bukkanhat fel. A járvány az élet minden területét érinti, tehát ezerféle kapcsolódási pont lehet. Egzisztenciális félelmek, emberi kapcsolatok, bezártság, egykori hibák, tévedések, élethelyzettől függően minden szembejöhet. A médiában gyakran lehet találkozni egyfajta háborús vagy apokaliptikus narratívával. Mások inkább távolítják, tagadják, influenzázzák. Ahogy egy családtagom mondaná én a világegyetem működését is meg tudnám magyarázni a gluténérzékenységgel, vagyis nekem kapásból rengeteg párhuzam jutott eszembe a cöliákia és a világjárvány között. Néhányat most összegyűjtöttem.
A nagyfokú bizonytalanság és a szokások kényszerű megváltoztatása ordító hasonlóság. Vegyünk egy láthatatlan vírust, ami bárhol, bármikor elkapható. Ennek hatására egyik napról a másikra korlátozások jönnek, melyek aztán radikálisan átalakítják az addigi életet. Eltűnik, átalakul sok hétköznapi szokás, rutintevékenység: nincs étterem, utazás, koncert, fizikailag megfoszt másoktól – tervezni kell és egy alap dolgokat újratanulni. A vírus (jelenleg) nem gyógyítható és nincs ellenszere. Vegyük a cöliákiát ahol mindig ott lebeg a diétahiba, a rosszullét lehetősége. Egyik napról a másikra olyan korlátozásokat kell betartani, amik megváltoztatják az addig folyó, megszokott életet. Eltűnnek a rutintevékenységek: utazás, étterem, eltávolít a közös étkezésektől. Tervezni kell és sok mindent újratanulni. Nem gyógyítható (jelenleg), egy életre szól.
A járványhelyzetben tömegek szembesülnek azzal, hogy akár egyik pillanatról a másikra megváltozhatnak dolgok és hogy a jövő nem feltétlenül egy stabil alap, amire magabiztosan előre lehet tervezni. Nem lehet tudni ténylegesen megvalósul-e az utazás, kivel mikor találkozhatok, mi lesz a munkahellyel, egyszerre megkérdőjeleződik minden különböző szinteken, ami szerintem csak egy betegséghez fogható.
A koronavírus azt is megvilágítja, hogy mennyire össze vagyunk kapcsolva. Nem lehet egyénileg elszeparálódni. Megjelenik az egymásrautaltság. Nincs hova elkülönülni, menthetetlenül összetartozunk. Ha lesz vakcina, a globális népesség nagy részét be kell oltani, hogy ne térjen vissza ez a járvány újra és újra. Hiába él tehát valaki egy gazdag miniállamban, ha Gabonban nem lesz oltóanyag. A cöliákia is sokszereplős egyenlet. Hiszen az élelem hosszú utat tesz meg és a termelés, szállítás, feldolgozás, tárolás mind-mind lehetőség arra, hogy szennyeződjön. Ráadásul, ha valahol „kívül” eszem, mások kezébe adom az egészségem: a szakács, a takarító, a felszolgáló, a barátaim – rajtuk is múlik, nem lehet egyénileg sikeresnek lenni benne. Másoknak is szerepük lehet abban, hogy hibázom-e. Persze ahogy a legtöbben közülünk, magam főzök, viszont akkor sem én termelem az élelmet, nem tudom leválasztani magam. Ebből következik az egyéni felelősség tudatosulása. Hiszen ez rám is igaz, az én tetteimnek is következményei vannak mások egészségére nézve. Ahogy ez a mostani helyzetben is (jobban) érzékelhető.
Mindkét esetben túlteng az információ, annyi minden érkezik kívülről, hogy az már ártalmas. A koronavírus egyben infodémia is, hiszen zuhatagként ömlenek a számok, cikkek, szakértői (és sokszor nem szakértői) vélemények, összeesküvés-elméletek, remények és fenyegetések. Teljesen ellentétes híreket lehet olvasni és rengeteg a hamis információ. Egy bizonytalan helyzetben mindenki egyszerű, pár szavas megoldásokat keres, ilyenek azonban nincsenek. Sokan ezt használják ki és hamis kapaszkodókat kreálnak. Mert az egyszerűbb. A cöliákiában is tobzódnak ezek a dolgok. Számok, szakértői-interjúk és összeesküvés elméletek. Rengeteg vélemény. Sok olyan írást is olvasni, ami nem csak, hogy téves, de veszélyes is, főleg a frissen diagnosztizált embereknek, akik sokkal sebezhetőbbek az álhírekkel szemben. Ilyen például, hogy a cöliákia ételallergia (valójában autoimmun betegség), kinőhető (egy életre szól), lehet lazítani a diétán (nem, nem lehet).
Van egy nagyon érdekes paradoxon is mindkét esetben: akkor, ha jól csináljuk, felmerül az érzés, hogy nincs baj és valójában a napi erőfeszítések értelmetlenek voltak. Eddig csak magamon figyeltem meg ezt az ellentmondást, de most megdöbbenve vettem észre, hogy a környezetem folyamatosan ezt szajkózza: „Felesleges volt a karantén”. „Lám, csak pánikkeltés volt". “Nem ismerek senkit, aki elkapta.” A cöliákiában, ha akár csak egy napra is azt érezném, hogy azért, mert nincsenek tüneteim és tökéletesen egészségesnek érzem magam, valójában nincs szükségesem, sőt értelmetlenné vált, hogy tartsam a szigorú diétát azonnal visszaesnék és újból károsodna a vékonybelem - később pedig jönnének a szövődmények. Megfigyeltem azt is, hogy ebbe a sorstársaim egy része, különösen azok, akiknek csak enyhe tüneteket okoz a diétahiba, gyakran belecsúszik. Előbb-utóbb megjelenik a kifáradás: elmarad a címkeolvasás, kockázatos éttermek is opciók lesznek. A járvánnyal is valami hasonló van: ha láthatatlan marad azt az érzetet kelti, hogy nem is létezik. Ez nem azt jelenti, hogy még aludni és maszkban kell vagy félelemben élni, hanem el kell fogadni, hogy az egyéni felelősség nem szűnik meg a korlátozások eltörlésével. Mindkettő beláthatatlan hosszú távú gondolkodást követel, ami nem annyira természetes és sokszor nagyon nagy erőfeszítés.
Lassan 4 éve élek együtt a cöliákiával, a koronavírussal kevesebb, mint 4 hónapja. Valahogyan azt hiszem mentálisan védettebb vagyok a járvány negatív hatásaival szemben a tapasztalataim révén (ami nem jelenti azt, hogy jól érzem magam benne, csak ismerős). Valójában korábban a pre-korona és pre-cöliákia előtti időkben is ugyanolyan bizonytalanság vett körül, de mindezek az események kíméletlenül szembesítettek olyan dolgokkal, amelyeket sokszor elfednek a hétköznapok. Egészen nagy volumenű kérdésekkel is, mint például: kikre lehet számítani? Mi a fontos? Milyen életet érdemes élni?
A döntések, válaszok egyéniek, nem lehet általános receptet megfogalmazni - ilyen nem létezik. Megtanultam szörfözni a bizonytalanságon, legalábbis ami az ételeket illeti és törekszem arra, hogy ne a gluténérzékenység határozza meg az életemet. Nem tűnt el, továbbra is sok energiát igényel a koncentráció, amivel a speciális diéta jár, de azért rutinná vált a mindennapos főzés és elhalványodott a kezdeti erős félelem. Vesztettem el barátokat, kapcsolatokat és helyzeteket is, de jöttek helyébe újak, értékesebbek.
Most szeretném megosztani azt, hogy mit tanultam az eddigi négy év alatt, hátha ebben a helyzetben hasznos lehet másnak is, így értékké lehet alakítani a tapasztalatot.
A mostani beszűkült élet újra ki fog tágulni és előbb-utóbb nem a vírus lesz a központi téma. Meg lehet tanulni ezzel (is) együtt élni, ami viszont nem egyik napról a másikra fog megtörténni, szépen lassan, amihez idő kell. Nekem egy évre szükségem volt, hogy tudjam, mire számíthatok a diétában és a szokásaim már nem voltak idegenek. Minden évszaknak meg volt a maga vesztesége. Aztán minden körbeért és ismerős lett. Megtanultam, hogy az információval óvatosan kell bánni és nem a külvilágban kell kapaszkodókat keresni. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség segítségre, van amit egyedül nem lehet látni, viszont nem másoktól kell elvárni azt, hogy jobban legyek, a saját testemért valójában én vállalhatok felelősséget. Minden számít, de különösen az emberi kapcsolatok, a gondolatok, a pihenés, relaxáció, anélkül észrevétlenül is kibillenthetnek a hétköznapi (és különösen a nem hétköznapi) kihívások, hiszen az élet szinonimája a változás. A rendszeresség azt jelenti, hogy minden nap odafigyelek arra mit eszem, hogyan gondolkodom, mennyit mozgok, vagy alszom. A döntés minden nap ott van a kezemben. A vírus kapcsán például sokkal többet ér, ha elmegyek délutánonként egy órát sétálni, mint az, hogy híreket olvasok. Vannak dolgok, amiket viszont nem tudok befolyásolni, azok alázatra tanítanak és arra, hogy vannak magasabb rendű értékek, mint amit az individualizmusra épülő társadalom sulykol. Lehetőségeket is találni lehet például fel tudom használni a tapasztalatokat, hogy a frissen diagnosztizált vagy sok kérdéssel rendelkező gluténérzékenyt segítsem, amit olyan dologra tettem szert, amit csak a társadalom szűk, körülbelül 1%-i csoportja tud. Ez a tudás pedig értékes. A gluténérzékenységgel olyan dolgokra is ráirányult a figyelmem, amit anélkül biztosan nem vettem volna észre - így van ez a járványhelyzettel is. Érdemes ezeket a tanulságokat megfogalmazni és elrakni, hogy a jövőbeli döntésekhez felhasználhatók legyenek.
Összefoglalva tehát, ha most minden bizonytalan és rossznak is tűnik, az élet folytatódik, ha nem is a megszokott mederben, de a folyó mindig új utat vág magának.
Last modified on 2020-05-22