Hallgattam régebben egy riportot, amiben rabok mesélték, hogy olimpiákban mérik a bent töltött időt. Négy éves ciklusokban gondolkodnak: 12 évnyi börtönbüntetés az három olimpia. Talán ez szükséges a beláthatatlan távokhoz.
Nekem most jön az első olimpiafordulóm, hiszen eltelt négy év a diagnózis óta. Közvetlenül a 2016-os riói olimpia után kaptam, tehát stimmel a hasonlat. Persze 2020-ban nem lesz Tokió, érdekes időket élünk.
Egy olimpiányi idő alatt az élet részévé válik a diéta, megszokott összetevője a hétköznapoknak. Egy sportoló is (minimum) ennyit dolgozik a kijutásért, az aranyért. A rabokhoz hasonló módon mérik az időt.
Az én szabadulásom és aranyom a hízás, ez az eredménye a jól tartott diétának. Négy éve 43 kg-ról indultam és beláthatatlannak tűnt az 50 kg elérése - néhány hónapja teljesült a kitűzött cél. Ez az egyetlen mértékadó visszajelzés számomra, nálam a vérvizsgálat nem alkalmas az állapot követésére. Maximum a vékonybél biopszia mutathatja meg jól haladok-e. Négy éve nem volt tükrözésem és mivel nem látok belülre, legalábbis a beleimre, ezért nekem a súly mást, többet jelent, mint egy egyszerű számot a mérlegen. Fordítva állok hozzá, mint a többség: az tesz boldoggá, ha minél többet mutat.
A feladat ugyanakkor továbbra is megmarad, csak megszokottá válik és végérvényesen nyomot hagy a gondolkodáson. Az állandó tervezés és főzés, mint egy örökös olimpiai felkészülés simul bele a hétköznapokba. Az arany után pedig másnap reggel folytatódik a munka. A főzésnek programot kell csinálni, mint az edzésnek: naptárban a helye, a kötelességek és egyéb elfoglaltságok mellett.
Persze a sikernek ára van, az ár pedig minden esetben szubjektív. Attól függ, hogy ki mit hajlandó megfizetni a céljaiért. Van, amikor az ember szívesen, örömmel tesz lépéseket, de néha úgy kell lefejteni a kezét a képzeletbeli pénzkötegről. A jól tartott diétának is megvan a maga ára: a szociális kapcsolatok, spontaneitás, hobbik, általában a szabadidő rovására megy, csak úgy ahogyan az élsport. Ezt sokszor filléres feladatnak érzem az egészségemért, de vannak olyan helyzetek is, amikor aránytalanul nagynak. Összességében szerencsém van. Fontos, hogy így gondoljam, máskülönben sokkal nehezebb lenne megküzdeni a kihívásokkal, saját magam elől vágnám el az utat a képzeletbeli dobogó elől.
Idén nekem nem csupán egy olimpiai ciklus telt el, hanem egy másik határkő, a 30 is elérkezett - négy éve szeptemberben kaptam a diagnózist két héttel a 26. születésnapom előtt. A 20-as évek visszatekintve az élet délelőttje: az ember azt hiszi rengeteg ideje van, ráér, aztán hopp itt a dél, a fél nap már majdnem eltelt és rá kell döbbennie, hogy nem fér bele minden 24 órába, nincs helye a kényelemnek. Ilyenkor az idő először mutatja meg igazi hatalmát: elmúlik a fiatalság végtelen horizontja és szűkülni kezdenek a lehetőségek.
A második évtizedem végére azonban sokkal többet kaptam egy mérlegen jelzett számnál: tapasztalatot, fegyelmet, ezáltal magabiztosságot és erőt, hiszen olyan dolgokra is képes vagyok, melyekről előzetesen nem sejtettem volna. Például, hogy le tudok mondani alapvető, gluténos ételekről, a pizzáról vagy hamburgerről nem csak néha, hanem minden egyes nap. Akkor is, amikor nehéz.
Azt hiszem ott kezdődik egy betegség elfogadása, ha az ember azt gondolja, jó úgy ahogyan történt, ahogy van és ha visszamehetne az időben vagy lehetősége lenne rá, akkor sem változtatna az események menetén – előbb utóbb én is eljutok idáig, hiszen mennyivel szegényebb lennék a megszerzett tapasztalatok nélkül. Ez pedig olyan fényes érem, amely túlmutat egy egyszeri célba érésen, s nem csupán egy tovaszálló diadal.
Last modified on 2020-09-16