Harmadszor is emelkednek az esetszámok. Újabb hullámverés, mely egzisztenciákat, életeket fenyeget. Mindenkit más helyzetben talál. Az első hullám frissessége, apokaliptikus kalandja után egy évvel már megszokott fásultság kíséri. Ismert a forgatókönyv. Emelkedés-süllyedés. Zárás-nyitás.
Egyre nagyobb hullámok jönnek, már ami a napi fertőzöttszámot illeti. A közelbe csap. A rideg adatokat felváltják az ismerősök, családtagok történetei. Közben épül a mesterséges gát vakcinákból. Vajon mi marad a tajtékos víz után? Mennyi elveszett utazás, élmény? A régi élet távolodó horizontja. A víz nyomot hagy a parton. Erodálja a megszokások köveit.
Mire kényszerített és hogyan változtatta a látásmódom a járvány? Ugyanaz a kérdés, mint a diagnózisnál, de részben eltérő válaszok.
Nagyon sok párhuzamot találok egy krónikus betegség és egy világjárvány között. Még most is új hasonlóságokat fedezek fel, de mi a helyzet a különbségekkel? A cölinél egyértelmű mit kaptam: felelősségvállalást a diétáért, az egészségért. A főzés fegyelmét. A jelen értékelését. Összességében a tudatot, hogy képes vagyok rá, tudok vinni egy olyan diétát, életet, amit azelőtt nem ismertem. Hiszen 4 és fél éve egyik pillanatról a másikba csöppentem bele a fegyelmezett étkezésbe és azóta szándékosan egyszer sem hibáztam. Nulla félreevés. Egy falat pogácsa, egy korty sör, minden egyes kísértést, lehetőséget vagy éppen tukmálást megálltam eddig (hiszen a holnappal nem csak a nap, de a feladat is újraindul). Több tízezer döntés egyetlen irányba. A magam példája vagyok.
Mégis az egész cöliákia alapjaiban a saját életemet változtatta meg. Mások nem tértek át a diétára, változatlanul utaztak vagy étkeztek éttermekben. Nekem lettek korlátaim. Ez volt az én személyes Covid-om - a hullám, ami elsöpörte a régi életmódomat. Sok mindent vitt és hozott.
A járvány ezzel szemben közös ügy. Nem csak engem érint, hanem mindenkit. Az én mellé jön a mi: énmi. Együtt a pácban, Covid-dal a Földön. A szemekben ugyanazok a kérdőjelek. Mikor lesz vége? Az alkalmazkodás részleteknek tűnő, de néha a világot jelentő kérdései. S ott vannak a védtelenek, az idősek, a kiszolgáltatottak, akiket ezek a hullámok könnyen elsodorhatnak. Énmi gyász.
Nincs arc, amit ne takarna el maszk, s felette sok-sok személyes hullámtól meggyötört tekintet. Az ismeretlennel együtt máshonnan, de jönnek a félelem hullámai is. Akkor van egyensúly, ha ilyen időkben a szeretet hullámai is magasabbak. Mert nem csak a járvány terjedhet emberek között, hanem a kedvesség is. Mindenki egy picit ad, amit mások észrevétlenül továbbadnak. Így bárkit elérhet az egészen másfajta hullám.
Összekapcsoltság, élmény-alap. Tudom, ha vírusos vagyok az nem csak rám hat, hanem azoknak az életére is, akikkel kapcsolatban vagyok. Fordítva pedig hiába vigyázok, ha a kollégáim nem vesznek fel maszkot vagy a körülöttem lévők saját igényeiket helyezik előtérbe. Kézzel fogható az egymásrautaltság, mint egy nagy társadalmi dominó. Egy globális játék ahol együtt nyerünk vagy veszítünk.
Mit hoztak nekem a hullámok? A közös élményt. Nem vagyok egyedül azzal, hogy nem ehetek például étteremben. Most már ha ezt megjegyzem nem az a válasz, hogy “legalább tudsz otthon főzni”, hanem az, hogy “igen, én is milyen régen ehettem ott és mennyire várom rá, hogy újra mehessek”. Mindenki egy kicsit cöliákiás lett. Nekem ezt az érzést is magukkal hozták a hullámok.
A járvány csakúgy, mint a betegség megtanított a közeli dolgok értékelésére. Ahogy tavaly ilyenkor, most is várom a tavaszt. A jó időt, zöld leveleket, madárcsicsergést. A főzés, könyvek, jóga, természet, párkapcsolat mind vigaszt jelentenek. Hiszen a lényeges dolgok továbbra is ott vannak az orrom előtt, karnyújtásnyira.
S külső ingerek hiányában marad a belső táj.
Mi lesz, ha ismét visszahúzódik a hullám? Mi marad utána? A károk felmérésekor ott lesz a sok-sok hordalék, rendetlenség, a takarítani való. Elszórtan, összetörve a régi élet darabkái. Valahol a mélyben, nehezen elérhető helyeken, melyeket úgy kell keresni talán némi érték is. Nekem a közösség, a környezet, a közeli dolgok és a lélek tavasza. Mert sosem fogom elfelejteni 2020 áprilisát, a virágzó fákat és a vigasztaló napsugarakat. Az életet, melynek értéke éppen törékenysége miatt annyira felbecsülhetetlen. S néha ez csak az igazán nagy hullámok árnyékában tapasztalható meg.
Last modified on 2021-03-09