Az augusztusi hosszú hétvégén éttermekben ettem. 100 %-ig gluténmentes helyeken, az egyetlen olyan típusú szolgáltató egységben, ahol biztonságosan fogyaszthatok. Egyhuzamban, több napon keresztül. Budapesten és Debrecenben, mivel direkt rájuk fűztük fel az utazást. Tapasztalataim már voltak gluténmentes helyekkel, de most hosszabban is kipróbálhattam a kinti étkezést, ami egy másik szint, nagyban emlékeztetett a régi életemre - ismét valósággá vált az elhagyott múlt. Ez a számomra hihetetlen (bár a járványhelyzet miatt kissé ijesztő) élmény, új tapasztalat indított el abban, hogy megvizsgáljam magamban hogyan is állok a rendszeres (valóban biztonságos) kint evéshez. A pre-diagnózis előtti időkben ugyanis, ahogy már írtam róla az éttermek központi helyet kaptak az életemben. Étterem alatt értek minden olyan helyet, ahol más készíti el az ételt és én fizetek érte. Lehet ez bisztró, kifőzde, gyrosos, cukrászda vagy akár klasszikus étterem.
A mostani tapasztalat rádöbbentett arra, hogy a lelkem mélyén még mindig ugyanaz az a 26 éves vagyok, aki az utcán lopva azt vizslatja legközelebb melyik helyet fogja kipróbálni. A friss élmény birtokában azt gondolom könnyen vissza tudnék csúszni a régi kinti, ételrendelős énemhez. A vágy ott tanyázik a gyomromban. A sors ráadásul próbára tesz: a hazaérkezés után egy új gluténmentes boltot egyben bisztrót fedeztem fel a munkahelyemtől 10 perc sétára, frissen készült lángossal, pizzaszelettel és palacsintával. A korábbi élet kellékeivel, mi több rendelős lehetőséggel. Futárral, akire lehet várni.
Kicsit olyan, mintha két farkas vetekedne egymással: az egyik azt súgja ugorjak el egy lángosért, a másik pedig, hogy milyen jó lesz otthon nyugodtan főzni. Egymás mellett a régi és az új. Most, hogy létezik választási lehetőség egy gluténmentes hely formájában majd megmérettetik, hogy mennyire stabil a négy éves, speciális diétát tartó szokásom.
Ez az írás mégis arról szól, hogy miért nem bánom, hogy az igazi gluténmentes helyek alacsony száma és a választék hiánya miatt máshogyan élek. A változást kizárólag a cöliákiának köszönhetem, egy kényszerítő tényezőnek.
Minden célhoz kétféleképpen lehet eljutni, valami elől menekülve, félelemből közeledve vagy vágyból, acélos akaratból tartva felé. Ezt a különbséget sokszor csak belülről érezni, kívülről nem mindig látható. És persze vannak olyan okok, amik csak menet közben bukkannak fel. Mert az élet sosem egy tervezőasztalon meghúzott egyenes vonal, sokkal inkább kacskaringós gyermekrajz.
A diétahiba, mint negatív ok. A gluténérzékenységnél a főzés alapvető és életminőséget javító tényező, maga a gyógyszer, amit nem lehet megkerülni és kinti étkezésekkel elfedni. Az ételkészítés nekem olyan mint a levegővétel, oxigén az emésztőrendszeremnek. Azonban ha nem használnám a főzőizmaimat azok apránként elcsökevényesednének, ahogy volt már rá példa pár éve, mikor a Szabadkikötő nevű helyen gluténmentes ebédmenüt kínáltak. A képesség akkor fejlődik, ha használom, sőt szinten tartásához is szükséges a napi munka. Az éttermekre támaszkodva sokkal nehezebbek lennének azok a rutinná váló helyzetek, ahol megkerülhetetlen a speciális diéta. A főzés tehát nem kérdés, ez ment meg a rosszulléttől és a szervezet károsodásától. Részben a félelem űz az étkezős szabályok pontos betartása felé. De ez még nem minden.
Egy pozitív ok: a főzés, mint a kreativitás színtere. Főzni és finomat enni jó. Azért tanultam meg rendesen ételt készíteni, mert szerettem volna egy jót enni. Más lehetőségem nem volt, minthogy megoldom magam, hiszen nem tudtam hova menni, kihez fordulni, egyedül maradtam az éhségemmel. A főzés menet közben egy új világot tárt elém, ahol végtelen variációja van az ízeknek és a színeknek. Örömforrás, hobbi, meditáció, alkotás. És persze hiúság: én nem csak tartom a diétát, de közben finomakat is főzök. Egy erős válasz. Mindez pedig az öngondoskodás és a felnőtté válás része. Az egész valahogy ad egy lelki pluszt, hiszen ahogy a szellemet táplálják a könyvek, úgy a testet az ételek. Ennek pedig a két kezemmel formát adni hatalom.
Régen az éttermi étkezéshez kicsit olyan volt a viszonyom, mint egy függőnek, aki hamburger képében keresi a pillanatnyi örömöt. Minden addikció tulajdonképpen egy olyan lelki aktus volt, amikor külső dolog után nyúltam, mert nem tudtam együtt lenni a kellemetlen érzésekkel, szomorúsággal, reménytelenséggel vagy egyéb fájdalommal. A függőség a belső hiány befoltozására tett kifelé irányuló kísérlet, barkácsmegoldás. Éppen ezért az igazi változás sosem maga a szokás elhagyása, időben és számokban történő dokumentálása, hanem a működésmód átalakulása, belülről következik. Lehetnek ezek mindennapi kis függőségek: csoki, kávé, cigi, sport, a másik ember vagy rosszabb esetben alkohol, drog, szerencsejáték. Vajon ha ezek a reakciók sikeresek lennének és megoldanák a hiányokat, miért kell folyton visszatérni hozzájuk?
Tudom, hogy bennem is ott lakik a kisördög, duruzsol a farkas, hiszen ezekben a napokban megéreztem, hogy zökkenés nélkül vissza tudnék állni az éttermi evésre. Viszont értékesebbnek tartom a kényszerűen felépített és időközben megszeretett képességemet - az életem sokkal gazdagabb, tartalmasabb lett mióta főzök. Mondhatni ez egy tápláló irány.
Biztosan sok 100 %-osan gluténmentes helyet fogok felkeresni a jövőben és majd nagy lesz a boldogságom. Ilyenkor rég elfeledett ételeket ehetek, mint most a rántott húst vagy a túrós palacsintát. Attól lesz ünnepi, különleges és életre szóló emlék, hogy nem engedhetem meg magamnak mindennap. Jobban tudom értékelni. A hétköznapjaimban nem hiszem, hogy rendszeresen jelen lesz a kint evés. Ott van persze a félelem is a rosszulléttől, de a vágy is, hogy megtartsam a szokást, hiszen részben hobbi lett az ételkészítés.
Mert bizonyos paraméterek között szabad vagyok, ahogy mindenki más. Semmivel sem kevésbé szabad, sőt bizonyos tekintetben szabadabb levetve a korábbi pótcselekvéseimet a sok ételkóstolást. Mert nálam van a gyeplő és nem ráncigálnak ide-oda farkasok.
Last modified on 2020-09-13