Ahogy az élet, úgy ez a blog sem csak a cöliákia körül forog. Az írásokban ezért más témák is helyet kapnak, melyeket az “…és az életről” kezdetű posztok jelölnek.

Szeretek önéletrajzi könyvet olvasni, mert így megismerhetem egy különleges ember gondolkodását. Olyanokét, akik magasra jutottak. Azt tapasztaltam a lapokon, hogy minél feljebb jut valaki annál jobban egyedül van. Távol a tömegtől. Legyen akármilyen teljesítmény: sport, alkotás vagy egyéb. Mert oda nehéz feljutni, ahova csak kevesen merészkednek, mert ritka a levegő.

Ez süt át ezekből a könyvekből. Mert a feljutás erőfeszítést igényel, áldozatokat. Időt és figyelmet, sokszor valami vagy valaki rovására. Izmokat növeszteni egyik oldalon csökevényeket eredményezhet más területeken. 

Van-e ennél nemesebb dolog? Sokak szerint igen. A tömeg nem vállalkozik a mászásra. Megmarad a könnyű örömök alföldjén. Ehhez kell őrültség, hiúság, elveszettség, szeretet. Annyi minden vihet felfelé. Átlag felett, magányosan. Kőrösi Csoma Sándor, Bruce Lee, Puskás Ferenc, Barack Obama.

Sok mindenben lehet magasra jutni, de a közös pont a magány, melyet tűrnie kell annak ki erre vállalkozik. És mi a gyümölcs? Maga a tevékenység vagy a csillogó mellékhatások. Az elmaradt, későn jövő elismertség esetleg a tömegek kíváncsisága, a vakító fény. Valójában csak a látvány, ami feltárul annak, aki nem sokáig megy. A szédítő távlatok. A ritka levegő nem teszi lehetővé a hosszú tartózkodást. Az az út vezet felfele, ami fáj, szenvedést jelent, nehéz. Nem egyenes, hanem kacskaringós, az elhatározás lámpása világítja és szakadékok övezik. 

A valódi teljesítményhez azt hiszem kell egyfajta puritánság, távol a napi örömöktől, melyek elfedik az idő folyását és betöltik a réseket. Leülni, kimenni, akkor is kapura rúgni, mikor mások másokkal rúgnak be. Kinyitni a könyvet, felkelni hajnalban. Minden lépés számít, kizárólag az időtlen jelenben. A tiszta pillanatban, külső tényezők nélkül vagy éppen azok ellenére. Letisztítva az időt a mászáshoz. S néha a völgyekhez. Mert a csúcshoz sem mindig felfele vezet az út, sőt meredélyeken keresztül. A figyelemhez pedig energia kell. Nem lehet két megbeszélés közt, kutyafuttában, futó képernyők mellett. Csak az idő ösvényén, akárhogyan, csak lépni fel. 

Minden önéletrajzi könyv egy út és mindenkinek van egy saját könyve. Lehet csak dombokon át és nem ilyen látványos magaslatokon, de az életet senki sem úszhatja meg egy helyben. 

Last modified on 2020-12-05