Naponta sétálok a Botanikus kertben. Ilyenkor mintha fürdőznék: lubickolok a zöldben. A természet felfrissít és megtisztít. Átmos és inspirál. Megfigyeltem tavasszal, napos időben, mikor virágillatú a levegő egész sokan jönnek fel. Valójában minden évszakban van valami szép a kertben. Télen például a magyal, ősszel néhány rózsa virágzik. Talán az életkorral is ez a helyzet: egyes szakaszokban más-más szépségek, értékek bukkannak fel.

A kert figyelni tanít. Tisztán, ahogy a gyerekek teszik. Bár látszólag mozdulatlan, de folyamatosan változik, él. Minél jobban lelassulok, annál gazdagabb világ tárul fel előttem. Keresztülsietve csupán egy zöld díszlet. Ahogyan megállok, úgy veszem észre a madarak neszezését, a termés koppanását az avaron. Látom a mókus árnyékát és a galambok szárnysuhogását. Ugyanez a helyzet a városban, egy másik díszletben: a téren. Keresztülsietve elmosódó épületek, lassítva megelevenedő történetek. A kisfiú motorral madarakat kerget, a kalapos úr bot nélkül ismét járni tanul. Gördeszkások tele lendülettel és szerelemmel. Más kor, más értékek kerülnek előtérbe.

Mindenki teszi a dolgát. A természetben nincs kapkodás, mégis megállás nélkül zajlik az élet egy másik ritmusban. A növények, állatok folyamatosan alkalmazkodnak a változásokhoz. Közben pedig virágot, gyümölcsöt teremnek, utódokat nevelnek.

Januárban sötétben, hóesésben fent állok a tisztáson. Hallgatom a csendet. Ahogy figyelek újra gyermeknek érzem magam. Máskor, októberi napsütéses reggelen eső után, egy kávéval a kezemben sétálok a kertben s a levélen megcsillanó esőcseppben ott a teljesség pillanata. Később, mikor leborotválja a fákat az ősz és konduló harangok kísérik lépteimet, az elmúlás árnyalatai kúsznak be.

A legutóbbi tavaszt kihagytam, a karantén eltaszított a kerttől. Más városban, más növényzetet csodáltam. A Duna-parton, ahol gyermekként délutánjaimat töltöttem, most felnőttként sétáltam áprilisban a virágzó fák alatt. Szedtem a csokrokat és közben a kertre gondoltam. Tudtam, a tovasuhanó hetekkel egyre több mindenről maradok le. Nem látom az aranyló leveleket, az ugráló mókusokat, a tavaszi virágok nyílását.

Júniusban, miután két és fél hónap után visszaértem Pécsre, első dolgom volt, hogy felosonjak és megnézzem a kertet. Minden zöld volt, mélykék nyárzöld. Más korban találtam a domboldalra. Hirtelen olyanná vált, mint egy gyermek, akinek kihagytam egy szakaszt a fejlődésében. Idegenül ismerős. A részletek elhalványultak, az idő és figyelem, ami számomra a kertet igazán fontossá tette most hiányként sajgott. Újrakezdtem hát napi sétáim, de kis idő múlva megállított egy mogorva portás.

“Mégis mit keres itt, most tilos bemenni! Maximum engedéllyel.” - Förmedt rám. 

Hogyan is magyarázhatnám el, hogy várnak a fák?

Nem hagytam annyiban, papírt szereztem, egészen a rektori hivataltól. A nyári jógaórák tartására meg is kaptam azt, tele pecsétekkel, így ismét legálisan fürdőzhettem a zöldben. Persze azóta se kérte tőlem senki.

Aztán újabb hullám jött és én szomorúan sétáltam, mivel határozatlan időre búcsúztam a kerttől. Hetek teltek el, mire levél érkezett egy másik kertjárótól. A fotós volt az, írta szerinte nyugodtan menjek fel, hiszen egyetemi polgár vagyok, doktori hallgató, így rám nem vonatkozik a tiltás.

Visszatért belém az élet, s én is a kertbe.

Félve, kulcsomat zörgetve megyek át a portán, de senki sem állít meg. Talán már egy kicsit ismernek. Hiszen ott van a napirendemben: jó tanuló módjára hallgatom, mit tanít nekem a természet. Függetlenül időjárástól, járványtól, ünneptől. Azért hogy minden évszak szépségét megélhessem.

Last modified on 2021-01-11