A minap hallgattam egy interjút, melyben megkérdeztek egy ismert írót, hogyan tudott megkűzdeni a betegségével. A riporter hallhatóan nem igazán tudott mit kezdeni a válasszal, melyben kifejtette, hogy nem engedhette meg azt a luxust, hogy kiboruljon, gondolkodjon, reflektáljon arra, hogy mi történik vele. Csinálni kellett, amit mondtak az orvosok - a gyógyulásért. 

Szerintem rátapintott valami egyetemes dologra. Nézzük a természetet és vegyünk egy gazellát. Nem egy szimpla, békésen legelésző példányt, hanem egy olyat, akit a természetfilmek csúcspontján látni, nyomában egy oroszlánnal. A gazella fut, menekül, kűzd az életéért. 100 %-osan a jelenben van, a szimpatikus idegrendszere a csúcson. Ha sikeresen megmenekült és elmúlt a veszély mi történik? Elkezd remegni.

Ugyanígy van ez az emberrel is. Nála is libikókát játszik a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer.

Egy sziklamászó, akit csak egy kötél választ el a mélységtől (vagy egyes esetekben még az se) csak a következő lépésre koncentrál. Nem gondolkodik az aznapi vacsoráján, hanem csak arra figyel, hogy éppen most mi történik. Hova lépjen, hol fogja meg a sziklát, csak a következő mozdulatra. Ha felért a tetejére már reflektálhat a hibákra, időjárásra, az egész útra. Visszatekinthet rá és nosztalgiázhat.

Akármilyen életveszélyes helyzet szerintem hasonló tapasztalatot ad. Ugyanazt, amiért a bázisugró leugrik a szikláról. Visszaránt a jelenbe, bekapcsolnak az ösztönök, eltűnnek a gondolatok. Így ezek a helyzetek nagyon sokat adhatnak is, azáltal, hogy más dolgokat elvesznek.

Last modified on 2019-04-28