A következő történet egy abszurd diétahibáról szól.

Ha véletlenül glutén kerül a szervezetembe rendszerint utazok, másokra hallgatok, esetleg bízom a terméken szereplő címke leírásában. A legtöbb esetben csak későn tudom meg, hogy hibáztam a diétában. Ritkán, évente néhányszor kerülök olyan helyzetbe, ahol nem csak a következményeket érzem, hanem magával a hibával is szembesülök. Most ez történt.

A helyszín egy pécsi szórakozóhely, kvízest. A megszokott társasággal ülünk egy nyári, szezonon kívüli játékon, jönnek a kérdések, írjuk a helyes megfejtéseket (erős csapatunk volt), közben fogy a sós mogyoró, a csokis mazsola. Nekik a sör, nekem a Sprite. 

Ott ismernek, jól tudják, hogy nem eszem bele közös dolgokba, ezért direkt félreraknak nekem egy kis csomag csokis mazsolát, hogy abból vehessek. Kezembe nyomják, olvassam el a címkét. Felötlik bennem, hogy ezt a terméket nem ismerem, ezért kettőzött figyelemmel böngészem a magyar nyelvű leírást. Általában minél kevesebb dolgot raknak bele, annál könnyebb a dolgom. Megfigyelésem szerint a termék árával fordított arányban áll az összetevők listájának hossza. Átböngészem, a leírás alapján ehető.

Ilyenkor szokásom, de most az interneten nem csekkolom le a terméket, mivel kvízen nem lehet telefont használni, annak szigorúan a táskában a helye. Visszatekintve itt csúsztam el, mivel ismeretlen étel esetén általában megnézem a gluténérzékenyeknek (is) készült allergéntáblázatot vagy gyártói nyilatkozatot. 

Leveszem a zacskóról a gumipántot, amivel összetekerték. Enni kezdek, egyik mazsola a másik után. 15 perccel később azt veszem észre, hogy szórakozottan a hátoldalát olvasgatom. Megakad a szemem egy olyan részen, amit eddig eltakart a gumipánt: az allergének listája! Nagy betűkkel: nyomokban glutén. 

Sóhajtok, már nem tudok mit tenni. Elszaladok a mellékhelyiségbe és megpróbálom kiöblíteni a szám, hátha az valamit segít, legalább a lelkemen. Visszaülök és folytatom tovább a játékot.

Az élet megy tovább, mindenki játszik felhőtlenül, csak én figyelem döbbenten magam. Hasmenésem nincs, csak picit nyilallgat a vékonybelemnél. Vajon most mi lesz? Hibázni olyan érzés, mintha fáradságos munkával görgetnék fel egy nagy követ a hegyre majd egy apró mozdulat során az legurulna. Olyan, mintha kezdhetném elölről. Pedig tudatában vagyok, hogy kiürül a szervezetemből és (remélhetőleg) nem hagy maradandó kárt. Végül is azzal nyugtatom magam, hogy csak nyomokbanos. Lehetséges, hogy pont az a 20 szem nem volt szennyezett, nagy bajom nem lehet, nem egy tál tésztát ettem meg. Ilyen is előfordult ugyanis másokkal a csoportban mesélték, hogy egy étteremben összekeverték a kétfajta tésztát - azt hiszem akkor biztosan sírnék. Szóval végül is szerencsés vagyok. 

Néha felmerül bennem, hogy mi lenne, ha azt tenném? Vagy megennék egy egész hamburgert? Vajon milyen tüneteim lennének, ha “igazi”, gluténos ételt vennék magamhoz? Rendes mennyiséget. Vannak hasmenéseim és szoktam rosszul lenni, valamint hosszú évekig tapasztaltam a glutén okozta elviselhető és durva tüneteket, lettek szövődményeim, sokat voltam kórházban és mégis. Sosem ettem úgy glutént, hogy már tudtam volna, hogy cöliákiás vagyok. Nem búcsúztam el a diagnózis után semmitől, nem volt utolsó, pizza vagy hamburger. Azonnal átálltam a diétára és kimaradt ez a fajta kicsit morbid kísérletezés. Egész életemben úgy ettem, ahogy mindenki, a diagnózis után pedig úgy, mint a cöliákiások. Kimaradt egy halmaz: egy olyan időszak, amikor már tudtam, de még nem ettem speciálisan.

Ismerem a biológiai oldalt, tudom hogy mekkora kárt tud okozni a cöliákiások testében akár csak két morzsa glutén, hiszen ez nem ételallergia, hanem autoimmun betegség. Tele vannak a gluténérzékenyek olyan történetekkel, ki hogyan veszítette el a barátait, munkáját és párját apró diétahibák miatt, mégis a saját tapasztalatom, a múltbéli szenvedés emléke az, ami meggátol abban, hogy elmenjek az egykori kedvenc hamburgeresemhez. Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy újra át kelljen élnem a szenvedést. 

Azonban az is ott van, hogy az egész olyan láthatatlan. Valami olyanért dolgozom nap, mint nap ami nem kézzelfogható. Nem olyan, mint egy maraton, hogy van eleje, vége és látszik az eredmény, adna valamifajta felmutatható sikerélményt. Maximum a kilókat tudom számolni. 

Szóval haladok, ha nem is egy célszalag felé, csak előre. Görgetem a köveket és igyekszem, most már sokkal több rutinnal kerülgetni nap, mint nap a hasonló bukkanókat.

Last modified on 2019-08-04