Azt mondják semmi sem fekete vagy fehér. Minden rosszban van valami jó és fordítva. Sokszor csak utólag látszik, hogy egy váratlan pillanat a későbbiekben milyen lehetőségeket és irányokat tartogathat. Így van ez a gluténérzékenységgel is. A közhelyeknek van igazságtartalmuk: mindennek két oldala van.
Elveszítettem az evést, mint hétköznapi, természetes, spontán tevékenységet és örömforrást. Az étkezéshez kihívás, folyamatos koncentráció és félelem társul. DE Megtanultam értékelni az ételeket. Minden egyes falatot, a gyümölcsöktől kezdve egészen a gluténmentes tésztákig. Megtanultam melyik maradhat és melyiket nem kóstolhatom. Egyenként megünnepelhetttem azokat, melyek az első kalapba kerültek.
Elveszítettem sok-sok ízt, amit 26 év alatt megismertem. A glutén által puha és ruganyos állagú pogácsát. Az esti pizzarendelés örömét, a kedvenc hamburgerezőmet, a mindennap rituálisan elfogyasztott tortillát az egyetem mellet, az éttermi jó ismerősöket, a személyzetet, akik mikor megérkeztem, kérdés nélkül adták le a rendelést a szakácsnak. Sok ételt, helyzetet, szabadságot. DE Megtanultam főzni. Bármilyen körülmény között. Rácsodálkoztam számos alapanyagra, amelyekről előtte sohasem hallottam (quinoa, hajdina, chia mag), megtanultam finoman főzni, mivel ez volt az egyetlen utam, hogy jót egyek, illetve másoknak örömet szerezhessek a főztömmel.
Elveszítettem olyan átlagos helyszíneket, amiket magától értetődőnek és hétköznapinak tekintettem, mint a pékség vagy a cukrászda. Ha van is gluténmentes változatuk, általában több száz kilométerre. DE Olyan helyekre bukkantam, melyeknek a létezéséről korábban fogalmam sem volt. Megtapasztaltam annak a leírhatatlan örömét, mikor fokozatosan és részlegesen visszakaptam egy-egy ételt.
Áthidalhatatlan távolság került közém és a környezetem közé. Megtapasztaltam, milyen amikor csak magamra számíthatok. Az étel összeköt, de ha nem ehetsz azt, amit körülötted mindenki: izolál. A gluténérzékenységről szinte alig rendelkeznek az emberek valós ismerettel és ha igen, általában az is téves. Így jöttek a megjegyzések, miért finnyáskodom. Mintha egy leszokó alkoholistát a környezete alkohollal kínálgatna. Sok embert, elsősorban a társadalmi gyenge kapcsolatokat veszítettem el, akik mikor a rosszullétek miatt nem tudtam annyi mindent adni, közölték, hogy számukra elértéktelenedtem. DE Növelte az empátiámat a környezetemben élő, valamilyen nehézséggel küzdők felé. Nincs jobb érzékenyítés a saját tapasztalatnál! Megismertem olyan embereket, akikkel más esetben biztosan nem találkoztam volna. A gluténérzékenyek pedig egy zárt és egymást segítő közösség, ahol a közösen megtapasztalt kihívások erős kovászként tartják össze a csoportot, online felületeken vagy élőben. Általuk megtapasztaltam az érdek nélküli igazi összetartást. Azt, hogy milyen az, amikor szavak nélkül megértjük egymást, csak azért mert egy részlegen állunk a bevásárlóközpontban. Lehetőséget kaptam, hogy olyan embereknek adhassak, akik nem kritizálnak. A betegség az emberi kapcsolatok röntgene. Kíméletlenül megmutatja, hogy kire lehet számitani és ki az, aki csak érdekből közelít, így nagyon sok felesleges kört lehet megspórolni.
A betegség kihúzta a lábam alól a talajt, megsemmisítette gyerekkori álmomat (le kellett mondanom a diákolimpia útját) és minden egyes nap kihívások és kérdések elé állít. DE Felnőttem, megtanultam, hogy a biztonság sajnos csak illúzió és hogy felelősséggel tartozom magamért. Kevesebb dolog tud kibillenteni és jobban kikristályosodtak a fontos dolgok. Amikor sokan mulandó dolgokra építenek, hamis identitásokra, olyan felesleges dolgokra, amelyek hosszútávon szenvedést okoznak, láthatom mi értékes. Megtanultam szörfözni a bizonytalanságban és ezt az élet más területein is fel tudom használni. Az ismertség elmúlik, a munkahely megszűnik, egyesek elfordulnak, de mindent elölről lehet kezdeni, ha jó emberek vesznek körül.
A gondolataim egy része mindig az étel körül jár. A hétköznapokban egyszerűbb. Ha menni kell valahova, utazás vagy bármilyen szociális tevékenység esetén sokkal nehezebb. Mindig tervezni kell. A hibázásnak akkor van esélye, ha éhes vagyok, mert akkor kevésbé tudok figyelni. Nehezebb nemet mondani, nem tudok koncentrálni, hova nyúlok, mivel érintkezik az ételem. DE Nincs váratlan helyzet. Bármilyen eshetőségre fel vagyok készülve. Korábban is tervező típus voltam, de ez a képességem tovább erősödött. Ezáltal olyan helyzeteket tudok átugrani, amiben mások elakadnak.
Azt reméltem, ha végre kiderül mitől vagyok rosszul akkor egy gyors kezelés (gyógyszer, műtét) után újra visszanyerem az egészségem, ugyanúgy élhetek és soha többet nem kell visszanéznem erre az időszakra. Vagyis, hogy létezik egy gyors megoldás. A gluténérzékenységre viszont nincs tabletta, műtét, élethosszig tartó diétát kell folytatni. Nincs olyan, hogy bemész a kórházba, beveszel pár antibiotikumot és kijössz, mintha mi sem történt volna. Nincsen gyógyulás, hagyományos értelemben. A szervezet mindenkinek más tempóban regenerálódik és egy vagon társbetegség alakulhat ki sokszor még betartott diéta mellett is. DE A diagnózis nemcsak az étellel kapcsolatban, hanem sok más dologhoz is újraértelmezte a viszonyomat. Kitartóvá és még fegyelmezettebbé tett, értelmet adott. Nagyon katartikus érzés volt, mikor kiderült, hogy nem a fejemben van a hiba, hiszen évekig teljes bizonytalanságban éltem, hogy most mitől fáj ennyire a hasam. Megtanultam bízni önmagamban. Önállóvá váltam, tudatosabbá, sokkal jobban figyelek arra, hova teszem az energiámat és a figyelmemet.
Milyen kihívást tartogat az élet? Mit lehet tanulni belőle? Hogyan érdemes élni? Mire és kire érdemes időt áldozni? Mi szolgál és mi az, amit el kell engedni? Ezekre a kérdésekre csak egyéni válaszok léteznek. A könyvek, internet és blogok (mint ez is), semmi más, csak tapasztalatok gyűjteménye válaszokat pedig csak egyvalaki adhat.
Last modified on 2018-06-22