A hazai (és részben a külföldi) egészségügy valamennyi szegletét volt “szerencsém” megtapasztalni a cöliákia tünetei által. Feküdtem fővárosi oktatókórházban, megyei centrumintézményben, jártam kisváros és regionális központ sürgősségijén. Magánklinikán, reptéri kórházban, háziorvosi rendeléseken, szakrendeléseken, tábori körülmények közt a tajgán, román kórház gyerekosztályán. Magánorvosnál, kórházigazgató professzornál, idős háziorvosnál, fiatal rezidensnél. Jó és rossz, lelkiismeretes és trehány, tapasztalt és pályakezdő doktornál egyaránt megfordultam a hierarchia valamennyi szintjén, szóval vertikálisan és horizontálisan is lefedtem az egészségügyet.

Bár különböző helyek voltak, én mégis találtam közös pontokat. Összeszedtem ötöt közülük, íme:

Várakozás: minden egészségügyi intézményben várakozni kell. Ez olyan tétel, mint az, hogy a Föld gömbölyű (pontosabban geoid alakú) - magánintézményben is, csak szebb környezetben. Mégis elsőre meglepő, hogy nem úgy haladnak a dolgok, mint egy hétköznap délelőtt 10 órás banki ügyintézés során. Pedig várakozás van, méghozzá feszült, mert aki egészségügyi intézményt keres fel, valamilyen okkal, bajjal teszi. Kicsit olyan, mintha egyetemi vizsgán lennék. Ül kint az ember a folyóson szorongva, bemegy, aztán pár percig meghallgatják, kérdéseket tesznek fel neki és a végén kijön valamilyen élménnyel, amire még sokat gondol. A drukkolósok előtte való nap nem alszanak és átgondolják az életüket. Itt viszont a jegyen kívül egészen más a tét.

Hierarchia: a kórházban mindenki öt kategóriába esik. Van a mezei beteg, protekciós beteg, a beteg hozzátartozója, orvos illetve az egészségügyi személyzet többi tagja. Mivel édesanyám doktornő, nekem gyermekkoromban az ügyeleti szoba a hétvégi családi beszélgetéseket jelentette, de azóta átkerültem a kiszolgáltatottabb oldalra. Ahol nem a hozzátartozóm viseli a fehér köpenyt és nem nézhetek esti mesét az orvosi pihenőben, amíg anyukám síró gyermeket vizsgál. A szerencsésebb oldalon, az orvosok egyszerűen máshogy járnak az egészségügyi intézményekben. Magabiztosan, unottan, az aznapi ebédjükön gondolkodva. Tét nélkül, mert nekik ez a munkahely. A betegek és hozzátartozóik a megfelelő ajtót keresve, bizonytalanul és leletekkel. Mint az említett vizsgázók.

Betegek: Az ember nem egyedül vár és keresi a megfelelő ajtót. Mindezt másokkal, csoportosan teszi. A közös tapasztalat összehoz. Itt aztán jönnek a különféle betegségtörténetek, napi politikai vélemények, idősebbeknél unokák és teljes családtörténet ledarálása két vizsgálat között, valamint a rendkívül hasznos, aktuális pletykák az orvosról. A betegek információs kincsesbányák, a kórház társadalmi szövetének láthatatlan összetartói. Ezeken a helyeken jobban megnyílnak, nem számít annyira a társadalmi máz. Háttérbe kerül az, hogy “kint” valaki mit csinál. Talán a szenvedés teszi, a baj összehoz. Persze vannak csendes, kiabálós, hányós, unott, vicces, demens és jóképű betegtársak is. Sokfélék, ahogy a falakon túl is.

Még több bizonytalanság és várakozás: ha az egyén végre kiszabadul a kórházból, mindig lesz egy újabb vizsgálat és várni kell egy friss eredményre. Ördögi kör. Az egészségügy negatív spirálja. Ha csak kontrollra megyek, akkor is lesz valami apró eredmény ami pozitív. Így a várakozás folytatódik, csak már napokat, heteket fog át. Áteszi magát a hétköznapi életbe, a kórház falain kívülre. Egy idő után nekem természetessé vált és meg sem moccan a lelki immunrendszerem, ha megint heteken keresztül várok egy eredményre, de teljesen megszokni, ahogy valahol ott lebeg a tudatban egy újabb eredmény (rém)képe nem lehet. Mert itt nem csak egy jegy a tét.

Művészet: Az eredmények sosem teljesen egyértelműek, újabb vizsgálatot szülnek. Sokan az orvoslásra, úgy tekintenek, mint egy egzakt tudományra, de az általános törvényszerűségek mellett, bizonyos szempontból szerintem közelebb van a művészethez. Az ember és annak valamiért nem “ideálisan” működő szervezete van a középpontban, aminél még a Mars felszínét is jobban ismerjük (pl). Az emberek pedig (még) nem gépek. Mindenki máshogy reagál egy kezelésre, nem a tankönyvben leírt tüneteket mutatja. Máshogyan küzd meg. Más a története. Van olyan gyógymód, ami valakinek jobban segít, valakinek kevésbé. A betegség olyan mint a ruha: ugyanaz a darab, de mindenkin egy kicsit máshogy áll.

Tehát ha legközelebb egészségügyi intézménybe vezetne a sors és a lábam mindezekre felkészülhetek. A várakozásra, a fehér köpenyesek otthonos látványára, legalább egy unokatörténetre és arra is, hogy biztosan megfogadom: miután kiszabadulok egy picit máshogyan élek. Egészen addig, amíg vissza nem ránt a jól ismert világ. A fehér falakon túli hétköznapok.

Last modified on 2018-04-10